Lóránt Károly

Vélemény és vita

Egy multipoláris világ felé

A nagy sakktábla (6.)

Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla címet viselő geopolitikai elemzését 1997-ben írta, tehát kereken negyed évszázaddal ezelőtt, akkor, amikor Amerika éppen megnyerte a hidegháborút, a Szovjetunió felbomlott és a magát a Szovjetunió örökösének tekintő Oroszország még gyenge volt, mind gazdaságilag, mind politikai értelemben, értve ez utóbbi alatt, hogy az orosz elit köreiben Nyugathoz és a birodalmi múlthoz való viszony tekintetében még különböző elképzelések birkóztak egymással.

E pillanatban az Egyesült Államok a világ egyetlen globális hatalma és Brzezinski azon töpreng, hogy azt az egyedülálló lehetőséget, hogyan lehetne felhasználni arra, hogy Amerika a jövőben is megtartsa vezető szerepét, akkor is, amikorra a világ jelentősen megváltozik, hiszen ott van Kína a maga évi 10 százalékos gazdasági növekedésével, amelynek révén – ha ez az ütem fennmarad – Kína gazdasági ereje meghaladja majd az Egyesült Államokét, és Oroszország is újból világhatalmi szerepre vágyhat.

E mellett Brzezinski azzal is számol, hogy Amerika a jövőben kívülről is és belülről is egyre inkább meggyengül. Amerika a 20. század nagy részében egymaga a világ GDP-nek 30 százalékát adta és ez az arány a második világháború végén az 50 százalékot is elérte, e mellett technológiai fejlettségben is messze világelső volt. A jövőben Amerika súlya a világ GDP-jében jelentősen csökkenni fog és bár a technológiai versenyben vezető pozícióját megtartja, más országok e tekintetben is felzárkóznak. Ráadásul, ahogy Amerika egyre inkább multikulturális társadalommá válik az egyes társadalmi rétegek eltérő motivációi miatt egyre nehezebb lesz konszenzust kialakítani a külpolitikai kérdésekben, kivéve, ha valóban erőteljes és széles körben érzékelhető közvetlen külső fenyegetésről van szó.

A kulturális változások szintén kedvezőtlenek. A valódi birodalmi hatalom tartós külföldi gyakorlása nagyfokú indoktrináltságot, intellektuális elkötelezettséget és hazafias lelkesedést igényel. Az ország uralkodó kultúrája azonban egyre inkább a tömegszórakoztatásra épül, amelyet nagymértékben uralnak a hedonista, a társadalmi konfliktusoktól óvakodó témák. Ez egyre nehezebbé teszi a szükséges politikai konszenzus megteremtését a tartós áldozatvállalásokat igénylő külső akciók tekintetében. A közvélemény-kutatások máris azt mutatják, hogy az amerikaiaknak csak egy elenyésző kisebbsége (13 százalék) támogatja azt a felvetést, hogy „mint az egyetlen megmaradt szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak továbbra is a világ első számú vezetőjének kell lennie a nemzetközi problémák megoldásában”. A túlnyomó többség (74 százalék) inkább azt szeretné, ha Amerika „méltányos részt vállalna a nemzetközi problémák más országokkal közös megoldásából”.

Ebben a helyzetben Amerika feladata, hogy a volt – és mára összeomlott – rivális utódjával, az Orosz Föderációval és a felemelkedő, és minden bizonnyal új kihívónak tekinthető Kínával megfelelő viszont alakítson ki.

Az orosz politikai elit számára nyilvánvalóvá kell tenni, hogy Oroszország elsődleges prioritása saját modernizációja, nem pedig az, hogy hiábavaló erőfeszítéseket tegyen korábbi világhatalmi státuszának visszaszerzésére. Tekintettel az ország óriási méretére és sokszínűségére, egy decentralizált és szabad piaci elvekre épülő rendszer nagyobb valószínűséggel tenné lehetővé az orosz nép kreativitásának és az ország hatalmas természeti erőforrásainak kihasználását. Egy ilyen decentralizáltabb Oroszország viszont kevésbé lenne érzékeny a birodalmi mozgósításra. Egy lazán konföderált Oroszország – amely egy európai Oroszországból, egy szibériai köztársaságból és egy távol-keleti köztársaságból állna – könnyebben ápolhatna szorosabb gazdasági kapcsolatokat Európával, Közép-Ázsia új államaival és a Kelettel, ami felgyorsítaná Oroszország saját fejlődését.

Oroszország egyértelmű választása az európai opció mellett a birodalmi opcióval szemben akkor lesz valószínűbb, ha Amerika sikeresen megvalósítja Oroszországgal kapcsolatos stratégiájának második fontos irányvonalát: nevezetesen a posztszovjet térségben uralkodó geopolitikai pluralizmus megerősítését. Ez annyit jelent, hogy szorosabb kapcsolatokat kell kiépíteni az újonnan függetlenné vált államokkal, különösen Ukrajnával, amely már közép-európai államként definiálja magát, és szorosabb integrációra törekszik a Nyugattal. Hasonlóképpen erősíteni kell a kapcsolatokat a stratégiai szempontból kulcsfontosságú közép-ázsiai államokkal, mint például Azerbajdzsán és Üzbegisztán, fokozatosan megnyitva ezen országokat a világgazdaság felé.

E célok megvalósítását segítené elő egy egyre kiterjedtebb Európa és kibővített NATO. A NATO és az Európai Unió bővítése arra szolgálna, hogy Európa egyre inkább elhalványuló hivatástudatát felerősítse, miközben mind Amerika, mind Európa javára konszolidálná a hidegháború sikeres befejezésével elért demokratikus eredményeket. Az új Európa még mindig formálódik, és ha ez az új Európa geopolitikailag az „euroatlanti” térség része akar maradni, a NATO bővítése elengedhetetlen. Ha választani kell a nagyobb euroatlanti rendszer és az Oroszországgal való jobb kapcsolat között, akkor az előbbinek összehasonlíthatatlanul fontosabbnak kell lennie Amerika számára.

Brzezinski számol azzal, hogy Amerika példátlan hatalma idővel csökkenni fog, ezért Amerikának az a feladata, hogy más regionális hatalmak felemelkedését úgy befolyásolja, hogy azok ne veszélyeztessék globális elsőbbségét. Ez vonatkozik mindenekelőtt a Kínával való viszonyra. A geopolitikai pluralizmus, vagyis az amerikai befolyás biztosítása az eurázsiai térségben, nem lesz sem elérhető Amerika és Kína közötti stratégiai megértés nélkül. Ennek érdekében Amerikának kötelessége, hogy megszüntessen minden bizonytalanságot Amerika egy Kína-politika melletti elkötelezettségével kapcsolatban, nehogy a tajvani kérdés elmérgesedjen és károsítsa a Kínával fennálló kapcsolatokat.

Amerika legfőbb szövetségese az ázsiai térségben Japán. Brzezinski szerint Japán, a felé irányuló erős regionális ellenszenv miatt, nem válhat domináns regionális hatalommá, viszont vezető nemzetközi hatalom lehet és globálisan is befolyásos szerepet tölthet be azáltal, hogy a globális szinten jelentkező problémák megoldásában szorosan együttműködik az Egyesült Államokkal. De Japán nem lehet Amerika elsüllyeszthetetlen repülőgép-hordozója a Távol-Keleten, és nem lehet Amerika legfőbb ázsiai katonai partnere vagy potenciális ázsiai regionális hatalom. Az ázsiai térség geopolitikai stabilitását leginkább egy olyan hármas rendszerben lehetne biztosítani, amely magában foglalja Amerika globális hatalmát, Kína regionális fölényét és Japán nemzetközi vezető szerepét.

Összefoglalva Brzezinski úgy képzeli el a multipoláris világot hogy Amerika domináns pozíciója legalább még egy generáción keresztül, de ha lehet még tovább fennmarad, és a globális hatalmi viszonyok változása közepette úgy osztja el a regionális és nemzetközi szereplők közötti felelősségvállalásokat, hogy az a geopolitikai stabilitást biztosítsa.

Könyvének 2022-es, ötödik kiadásában még található egy a műhöz írt epilógus, amelyet 2016-ban, nem egészen egy évvel a halála előtt, de már a 2014-es ukrajnai fordulat és a Krím oroszok általi elfoglalása után írt. Elítéli Putyint, de változatlanul kiáll amellett, hogy Oroszországot a Nyugat hatókörébe kell vonni, hasonlóképpen, elismerve, hogy Kína a világ feltörő hatalma, arra ösztönzi Amerikát, igyekezzen Pekinget felelősségteljesen nagyobb szerephez juttatni a világrend fenntartásában, nemcsak a Csendes-óceánon, hanem a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában is.

Végül az epilógust azzal fejezi be, hogy „A világnak ma nem egy olyan Amerikára van szüksége, amely megelégszik az egyoldalú háborúkkal, hanem egy olyan globális szuperhatalomra, amely felismeri egyedülálló helyzetének múlékony jellegét, és ezért egy többpólusú világrend kialakítására törekszik.”

A Brzezinski-féle többpólusú világrend azonban olyan, amelyben a globális és regionális szereplők hatókörét Washington határozná meg, csakhogy Moszkvában és Pekingben ettől eltérő vélemények is lehetnek.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója