Egy főre eső két fő

Augusztus a nagy magyar sereglések ideje is: Ópusztaszer, Bugac, Nemzeti Emlékpark, Kurultaj – régebben: Bösztörpuszta-Kunszentmiklós is –, és majdan a Szent István-napi rendezvényözön, de jócskán van már előzetesen is. A programok sűrűjében előadások, kerekasztal-beszélgetések, árusok, eszem-iszom, találkozások, illatok, tömegek. És emberek. Az emberismeret mindenféle, mély és még mélyebb árkaival.

A különféle magyarországi eseményekre rendszeresen járók – könyvbemutatóktól nyilvános ismeretterjesztő előadásokig, konferenciáktól műsoros estekig – megszokhatták, hogy a közönség, az érdeklődő sokaság soraiban bizony az emberi fajta igen-igen széles spektrumának roppant változatos egyedeit szemlélhetjük. Van a csöndes, méla áhítattal és van a töprengve-elmélázva-bámészkodva figyelő, van az okulni-fejlődni vágyón valóságos vagy képletes folyvást bevéső-jegyzetelő, van a rajongó, van az összehúzott szemmel, már előre buzgón kétkedő és a többi. És távolról sem utolsósorban: az igazából csakis és kizárólag szereplésre vágyó, elfojtott kisebbségi komplexusok és őrült exhibicionista vágyak perzselő tüzében őrlődő. Ez utóbbi sokkal több, mint krónikus hozzá- és közbeszóló. E típus gátlástalanságánál csak barbár tapintatlansága és könyörtelen, mindenen és mindenkin áttaposni akaró, hallatlan erejű önérvényesítési kényszere erősebb. Emlékszem, egyszer, vagy tizenöt éve egy zimankós téli napon valahol Óbudán szegény Döbrentei Kornélba fojtotta bele a szót egy ilyen alak, bármily hihetetlen is: sikerrel. Megunta, amit a költő mondott és még elmondani szándékozott: azt hallgassátok meg, emberek, amit majd én – igen: ÉN! – mondok, amit majd én fogok mondani. Az igen, az majd valami lesz…!

Hogy a történelem most is, ezúttal is, ebben a zsúfolt augusztusban, is – más szereplőkkel és más helyszínen – ismételte önmagát: önmagában még nem is volna túl érdekes. A jelenség kitartó változatlansága, sőt – megkockáztatom – mindinkább terjedni, kórosan növekedni látszó burjánzása annál inkább.

Mintha folyamatosan – meglehet, nem is annyira lassan, de annál biztosabban – szaporodni látszana az önjelölt hozzá- és arcátlanul közbeszólók, a másokat, a közszereplőket, a fellépőket, a nyilvánosan megszólalni akarókat a szó szoros értelmében, már elnézést a kifejezésért, „leugató”, embernek tűnő élőlények száma. Magabiztosabbak, hangosabbak, önteltebbek-erőszakosabbak, mint valaha. Nyilván jó mestereik-mintáik vannak, pár éve még csak Fletó, azután újabban a többiek is, Bernadett-től Katinkáig, önkéntes hídfoglaló-próbálkozóktól alkalmi „tüntikék” (de szörnyű szó, istenem!), hordó- és egyéb szónokokig. És így tovább…

Emlékszem, kevesen és halkan fogták költő barátom pártját anno ott Óbudán. Utána annál többen vontak félre és fejezték ki, juttatták őszintén és hévvel érvényre felháborodásukat. Ebben a lármás augusztusban, mit tesz Isten, ez is megismétlődött. Egy kiváló, sajna, már-már teljesen elfelejtett prózaírónk, a remek Rákosy Gergely egy régi, nagyszerű kötetének ez volt a címe: Általában hallgatunk. Hát igen. Általában. Mint látjuk. Ennyire nincs, ennyire nem lenne új a Nap alatt?

Az ügyet, a több mint makacs jelenséget – de vajon csak erről van-e szó? – el lehetne intézni a régi, még a Kádár-korszakból való, igen találó helyzetfelismerő szólásmondással, miszerint Magyarországon az egy főre eső bunkók száma két fő.

Attól tartok, a dolog ennél súlyosabb, feleim.

Ennél „IS” súlyosabb.

Mert az erőszakkal, csellel, aljasul és orvul üstökön ragadni próbált jövőt mindig az efféle emberalatti csinálmányok kísérelték meg végképp elorozni – és olykor sikerült is nekik, gondoljunk, a Moszkvában és Szentpéterváron, Berlinben és Bécsben eszelősen üvöltöző-éljenző-integető tömegekre 1917-ben és 1922-ben, 1933-ban és 1938-ban, vagy a társutasokkal együtt a kommunistáknak lelkesen ujjongó-örvendező-éljenző tízezrekre 1945–46 megszállt, romos Magyarországán. De ott voltak a fehérterrorral riogató Grósznak hasonlóan bősz lelkesültséggel tapsoló ezrek is az 1988-as novemberi sportcsarnokban… Meglehet, nem egy és nem kettő közülük – csak közbeszólni, előadót félbeszakítani, a magáét tűzzel-vassal közkinccsé tenni akart… – Kezdetben.

Lássuk be: a bunkó nem azért veszélyes, mert bunkó, nem azért, mert kellemetlen, zavaró, ostoba bárdolatlanságában idegesítő. Nem. Hanem mert ez (MINDEN!) lehet – lett is, lehet is – belőle. És ez az egy főre eső két fő sok. Túl sok.

A szerző író