Amikor Krúdy Gyula 1915-ben úgy fejezte be a Csokonairól szóló jegyzetét – pontosabban arról a döntésről írt, mely szerint az ötven évvel korábban átadott debreceni színház a költő nevét veszi föl –, hogy „rongyos csizmában járt”, és „egy hölgybe volt szerelmes, aki sohasem szerette őt”, magától értetődőnek tűnik: Csokonai szegénységére és a Lilla néven ismert Vajda Juliannára kell gondolnunk. Csakhogy az író előtte éppen azt fejtegette, hogy bizonyára a cívisek lelkifurdalása ösztönözte a névválasztást – „ámbátor tiszteletre méltó dolog, midőn a költőt halála után száz esztendővel megbecsülik azok, akik életében szegénysége és furcsa szokásai miatt megvetették”.
Nézzük el Krúdynak, hogy Csokonai nem száz, hanem száztíz évvel korábban (1805. január 28-án) hunyt el, a kérdése azonban elgondolkodtató: vajon mit szeretnének kifejezni a névadással? Talán azt, hogy a „szegény, bolondos, elégedetlen vándor szellem most hivatalos írásokban védi nevével, emlékezetével, tiszteletreméltóságával a Múzsák templomát, a mai költők szentegyházát”? Mert Csokonai számára Krúdy szerint Debrecen a fájdalmat és elkeseredettséget, a csalódásokat és a fiatal korában bekövetkezett halált jelentette, aztán a nevét is csak néhanapján emlegették az irodalombarátok a Csokonai-körben. Krúdy jegyzetének utolsó mondata pedig nem csak Lillára utal. A kontextus azt a jelentést is magában hordozza, hogy itt a „hölgy” szó alatt a várost kell vagy lehet értenünk.
A város metaforája (vagy az arra épülő allegória) a nő, az asszony. A város olyan, mint a nő. S ezt a gondolatot erősítette föl bennem (a szegény, bolondos, elégedetlen, furcsa szokásairól ismert, virtuóz és sokak által szeretett) László Ákos, az 1982-ben Nagyváradról Debrecenbe települt grafikusművész, aki 1999-ben – és bővített képanyaggal 2001-ben – adott ki egy grafikai albumot. A Szerelmem, Debrecen, avagy Barangolás Csokonai városában című, könyvészetileg is remek kiadvány ars poeticai előszavában leszögezi, hogy egy várossal való találkozás számára olyan, mint a szerelem. A művész aztán Köves Tibor „világcsavargó” erdélyi írótól idézi a következő sorokat. „A csavargó megérkezik az új városba, s rajtafelejti a szemét a kolduson, a folyó hídján, egy fogaton, egy szép nőn. Nem gondol semmire, csak érez, s ilyenkor megjelenik arcán az a gyöngéd tűz, az a hívő báj, az az ártatlan, önfeledt rajongás, amivel különben csak az írók szokták a templomban térdeplő szüzeket jellemezni.”
A város tehát nemcsak olyan, mint egy nő, hanem olyan is, mint az iránta érzett szerelem. (S elnézést kérek, ha férfiszemmel vagyok csak képes a nőre, így a városra is tekinteni.) Mentségemre szolgáljon, hogy számos nyelvben, ahol különbséget tesznek a hímnem és a nőnem között, néhány kivételtől eltekintve a város nőnemű: például a francia la ville, az olasz la citta vagy a német die Stadt – nem beszélve arról, hogy az író, a költő vagy a művész hagyományosan férfi foglalkozásnak számított.)
Ha a Köves Tibor-idézet a város megismerésének áhítatát a templomban térdeplő szüzek jellemzésével kapcsolta össze, hadd elevenítsek föl egy, a francia Rodin nevéhez fűződő anekdotát. Amikor a szobrász a műteremben épp egy női modellel dolgozott, és nem szerette volna, ha megzavarják, az ajtóra ezt az üzenetet függesztette ki: „Rodin úr elment megcsodálni egy katedrálist”. Számára a női test maga is gótikus templom volt (ismét egy metafora), és annak megismerése szakrális aktus. A gótikus művészetben és a vele együtt született trubadúrköltészetben összefonódott egymással az istenszeretet és a nő tisztelete (utóbbi a Nyugat-Európában ekkor megjelenő Mária-kultusszal is magyarázható). Rodin így a francia katedrálisokban nem pusztán a monumentális formát, a formabelsőben a szakrális átszellemültséget kereste, hanem a női test szent architektúráját vélte fölfedezni.
A fény városát a Miasszonyunk katedrálisa (Notre Dame) ugyanúgy jelképezi, mint a fallikus szimbólumnak tekinthető Eiffel-torony (ami természetesen hímnemű). Az örök város, Róma neve megjelenik Debrecen jelzőjeként: mint kálvinista Róma – miként az említett Nagyvárad Körös-parti Párizsként (Ady Endre nyomán Pece-parti Párizsként) ismert. Magyar városainknál maradva Debrecen egyúttal a szabadság őrvárosa (a szabadság szintén nőnemű – Delacroix festményén a szabadság allegóriája egy fedetlen keblű nőalak, aki vezeti a népet), Sopron a hűség városa (a latin fides is nőnemű, a hitet, becsületesességet, hűséget és bizalmat jelenti). A királyok városa Székesfehérvár, Veszprém pedig a királynőké, Balassagyarmat a legbátrabb, Nagyszombat a kis-Róma, Kolozsvár kincses, Arad pedig vértanú város.
Végül a város metaforája nemcsak a szerelem és a nő, illetve valamilyen történelmi tulajdonság lehet, hanem – mivel a térélmény (vagy a meg nem tapasztalt terra incognita fölfedezésének a vágya) meghatározza úgy az idővel, mint más elvont fogalmakkal is a kapcsolatunkat – ebbe a sorba tartozik az Emlékezet, a felfedezésre váró Másik vagy (például Ottlik Gézánál) a Szöveg. Mindegyik fölfogható városként: a hely ugyanis már nemcsak segít felidézni a múltat, hanem maga a hely válik emlékezetté; a Másik itt él velünk a városban, de legtöbbször semmit nem tudunk róla; a regény olvasása közben pedig az olvasó maga is fölépíti azt a teret, ahol a cselekmény játszódik, nemkülönben az író is úgy jár-kel saját szövegében, mint az utazó egy városban.
Ki-ki eldöntheti, mit jelent számára a város. Ha pedig az asszonymetaforánál maradunk, úgy nemcsak saját nőismeretünket vetítjük bele a városba, hanem várostapasztalatunk (élet- és élettérélményünk) szintén befolyásolja, hogy milyen asszonynak képzeljük el azt. És ez már nem a nőkről szól, hanem inkább a városokról.
Megér egy próbát: jellemezzük női karakterekkel azt a helyet, ahol élünk! Ha a női nem számára nem különösebben hízelgő szavak is eszünkbe jutnak, azért ne a nőket hibáztassuk!
A szerző irodalomtörténész