Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Észak-koreai önkéntes

Mikor ér véget a háború? – ez a kérdés foglalkoztat sokunkat. Van, akinek az életét veszélyezteti a háború, családját, egész egzisztenciáját, jövőjét. Velük szolidárisak vagyunk, a háború minden vétlen áldozatával, tekintet nélkül arra, melyik háborúzó fél gyötri éppen. Van, akinek az életét közvetlenül még nem veszélyezteti a háború, de az életminőségét, egzisztenciáját, jövőjét nagyon is. Közéjük tartozunk mi magyarok is, akik az elmúlt hatvan békés esztendőt nem igazán hatékonyan fordítottuk a javunkra. A kommunista bukás utáni hosszú bukdácsolás sokakat kilátástalan helyzetbe hozott. Volt egy rövid évtized, amikor végre fellélegezhettünk, léptünk is előre, de aztán jöttek a csapások: világjárvány, háború és világválság. Egyiknek sem látjuk a végét. S ami nyomasztóbb: úgy érezzük, egyiknek sem akarnak véget vetni, sőt! Provokációkkal, fenyegetéssel, szankciókkal feszítik a húrt. Úgy érezzük, ez a mi bőrünkre is megy.

Az ugyanis borítékolható, hogy állami szinten nem vagyunk képesek véleményünket meghatározóvá tenni, akaratunkat keresztülvinni Európában. A vétójogunkat is megkerülnék már, csak idő kérdése. Alapvető jogainkra arrogánsan fittyet hánynak. A történelmi előzmények azt is nagyon megnehezítik, hogy a hozzánk hasonló helyzetben lévő államokkal szoros politikai szövetségre lépjünk. Ezt jól elintézték a trianoni döntéshozók, igaz, száz évvel a tragikus döntés után illene már minden érintett népnek felülemelkednie a sérelmeken és a könnyen jött zsákmány féltésén. De a határok kérdésén kívül számos más – a mélyben húzódó ellentét – is gátat szab a valódi, őszinte együttműködésnek. Ezek még az olyan történelmileg kipróbált kooperációt is kikezdték, mint a magyar–lengyel szövetség. Nagyon bízom benne, hogy az igaz barátság és tisztelet gyökereit nem rágja el soha semmilyen vaksi rágcsáló. Két markáns időszakra emlékszem, amikor „fentről” megpróbáltak összeugratni minket. Először az 1956-os forradalom után a lengyeleknél, aztán a Szolidaritás szakszervezet küzdelmei idején nálunk. Fülembe csengenek a rádiókabaré ordenáré lengyelellenes poénjai (szerkesztette Farkasházy Tivadar), de az egészben a legszörnyűbb az volt, hogy a közönség nevetett. Vagy valami ilyesmi hallatszott.

Negyvenkét éve ilyentájt kezdődtek a sztrájkok Gdanskban. Vásárhelyen riadó volt, ültünk a Csepel teherautó platóján, de szerencsére csak az árvízhez vezényeltek. A következő évben pattanásig feszült helyzetben „rendkívüli állapotot” hirdettek Lengyelországban. Brutális sortüzekkel, gyilkosságokkal. Az oroszok nem jöttek. Elálltak a „speciális katonai művelettől”. Majd megoldják a lengyel elvtársak – gondolták.

Aztán véget ért az afganisztáni háború (mármint a szovjet szakasza – 1989); sőt: véget ért a közép-európai szovjet dominancia (1989); a megszállás (1991–1994); véget ért a Szovjetunió is (1991). Úgy tűnt, a hidegháború is. Sokan azt éreztük: véget ért a háborúk korszaka, amely 1939 óta tartott, sőt a legidősebbek számára 1914 óta. Véget ért egyszer s mindenkorra. Béke lesz, ráadásul értelmes, kölcsönös érdekeken és tiszteleten alapuló béke, s mindaz, ami ezzel járhat: fejlődés, gyarapodás, szabadság. Az 1939-et követő fél évszázadot az elején súlyos harcok jellemezték, bombázások, deportálás, ostrom, hadifogság, málenykij robot, megszállás, erőszak, zabrálás, rablás. Aztán a kommunisták ámokfutása, a magyar gulag, az államosítás, a kolhozosítás, a munkaverseny, a szeminárium, a besúgás, az ávó. Majd a lázadások Berlintől Poznanig, a szabadságharc 1956-ban, megint a bombázás, ostrom, akasztás, megszállás.

S bár furcsán hangzik, de háború volt a kádári konszolidáció idején is: végül is bármikor, bármilyen ürüggyel felpofozhattak, gumibottal verhettek, kardlapozhattak, elbocsáthattak, becsukhattak, megfoszthattak állampolgárságomtól, akár fel is akaszthattak. Ezen nem változtat az sem, hogy ki-ki hangulatba jött a „Reszket a Hold a tó vízén”, a „Sárga rózsa”, a „Gammapolis” vagy a „Nagyvárosi farkas” hallatán. Sőt még az sem, hogy boldogok is tudtunk lenni, szabadok is, vadak, kegyosztók. Olvasottak. Sokat jártunk színházba és moziba, koncertre. Sokat beszélgettünk irodalomról, történelemről, filozófiáról. Moziban láttuk a „Szelíd motorosokat”. Nyáron a strand hangszóróiból a „Darabokra törted a szívem” szólt, s jólesett a hűtött Éva vermut. Télen a klubokban vágni lehetett a füstöt, de meleg volt és olyan érzés, mintha összetartoznánk. Akkor is, ha senkihez nem szóltunk. Elég volt egy jól eltalált ritmus, néhány furcsa harmónia a zongorán, egy elkapott pillantás. De háború volt. Nagyon sok áldozattal. Névtelenekkel és nevesekkel. A nihilizmus saját polgárai elleni háborújának áldozata a sok millió elpusztított magzat. S a világra jöttek közül a szabadság hiányát, az állandó nyomást – figyelnek? figyelj! –  elviselni nem tudók sokasága. Akik elmentek. Névtelenek tízezreitől Latinovits Zoltánig, Radics Béláig, Hajnóczy Péterig, Bencsik Samuig: a sor sajnos túl hosszú.

Aki mindezt túlélte, azt hittem, több háborút már az életben nem akar látni. S legfőképp részt is venni benne. S mégis megtörtént. De kik akarnak háborút? Az oroszok, ukránok, lengyelek, németek, csehek, spanyolok? Texasiak, bostoniak? Kínaiak? Tajvaniak? Észak-koreaiak? A nagy fenét. Kacsa, kacsa, kacsa. Senki nem akar háborúzni. Háborút akarnak a washingtoni harácsoló múmiák; a brüsszeli hínárzöld vezetők, a moszkvai nagyon ravasz – nagyon pórul járó – rókák (medvéről már szó sincs); a kínai sunyi kis-nagy kommunista tőkések (a sárkányok kikérik maguknak); az ukrán – európai értékrendre de nagyon megérett – „demokraták”. És az újabb kijevi kacsa: Észak-Korea „önkénteseket” küldene a frontra, persze az oroszokat segíteni. Felülmúlhatatlan abszurd. Maga a gondolat, hogy Észak-Koreában bármi is „önkéntes”.

Rendben, tekintsünk el ezektől. Európában, Észak-Amerikában demokratikus politikai berendezkedés van. Vagyis – elméletileg – a népakarat érvényesülhet. Természetesen a népakaratot számos tényező befolyásolja, ezek közül a nyugati fertályon a nyilvánosság, illetve a sajtó és ma már a közösségi média a meghatározó. Kevesen veszik észre, hogy ez összeáll a propagandává. Pedig nagyon régen megírta már David Halberstam, hogy övék a hatalom. Nálunk is van elmozdulás ebbe az irányba, de bizalmatlanabbak vagyunk.  Óvatosabbak. Nem hiszünk el mindent. Pontosabban: a saját szemünknek – s ami óriási eredmény – nemzeti lelkületünk sugallatainak (egyszerűbben: történelmi tapasztalatainknak) – hiszünk. Az üres propaganda itt nem elég, de hamarosan nem lesz elég Nyugaton sem. A kérdés az, hogy a harácsoló múmiáknak és a hínárzöld ostobáknak a „nagyon ravasz róka” segítségével sikerül-e minket elvinni az észak-koreai „önkéntesek” abszurd világába. Egyszerűen nem hiszem. Pedig dolgoznak rajta keményen.

Ezért történelmi jelentőségű felismerés, hogy a béke, az élet, az Isten-nemzet-család harmónia, a szabadság, tradíció, kulturális önazonosság; a személyiség és közösség vonzása jegyében nemzetek, országok feletti nagy összefogásra van szükség. Hogy mindenütt, ahol lehet, érvényesülhessenek ezek az alapértékek. A pénzharácsolás és az arrogáns világmegváltás – ebből ered a háború – szellemével szemben érvényesüljön az élet és a józan megfontolás nemzetközi egysége. Egyetlen voksban megnyilvánulhat ez Alabamában, Toledóban, Hamburgban, Bécsben, Budapesten. Van, ahol ilyen lehetőség csak korlátozottan vagy egyáltalán nem áll rendelkezésre. Ilyen Ukrajna, Oroszország, Kína, Észak-Korea. Mindannyiunk felelőssége – a jogoktól megfosztottak felé is –, hogy ahol megadatott, helyesen éljünk a szabadságunkkal. Ha Nyugat-Európa polgárai nem így tesznek, hamarosan elmehetnek önkéntesnek valamelyik múmiák által kreált frontra. Előbb odaérnek, mint az „önkéntes” koreaiak. 

A szerző történész