Bogár László

Vélemény és vita

Globális KATAklizma, lokális válaszok

A világ minden lokalitása átéli a kibontakozó „harmadik világháború” pusztító következményeit. Akárcsak az előző világháborúk (meg persze általában minden háború), úgy ez is „csinálva” van. És az iszonyatos árat most sem a „csinálók” fizetik meg (mi több, ők már eddig is csak még sokkal gazdagabbak lettek, és a java még csak most jön), hanem az emberiség tökéletesen vétlen többsége.

És ha már óvatlanul leírtam az emberiség szót, akkor tegyük fel azt a „nulladik” szintű kérdést először, hogy mi is az, hogy emberiség. Első hallásra ez értelmetlen kérdés, hisz az evidens válasz az, hogy ezt mindenki tudja. Valóban? Elgondolkodtató, hogy a Wikipediában van egy olyan igen terjedelmes címszó, hogy ember, de nincs olyan, hogy emberiség. Ha átböngésszük az ember címszó magyarázatait, ott találunk egy olyan mondatot, hogy a Földön élő emberek összességét emberiségnek nevezzük, ám ettől az elég „szimplex” meghatározástól nem lettünk sokkal okosabbak.

Bármilyen különös, noha ötvenezer éve létezik emberiség, legalább ötezer éve léteznek nagykultúrák, de maga az emberiség mint fogalom legfeljebb ötszáz éve létezik. Addig ugyanis csak ezek a többnyire egymás létezéséről mit sem tudó nagykultúrák élték a világukat, szó szerint a saját „világukat”, ám jött az európai fehér ember és ezzel új korszak kezdődött.

A modern Nyugat ugyanis „felfedezte” a világot, bár akkoriban még nem volt annyira divatos a liberális demokrácia, így arról elfelejtette megkérdezni a mit sem sejtő világot, hogy akarja-e, hogy ezután ő már fel legyen fedezve, és történetesen a Nyugat által, így máig sem tudjuk, legfeljebb sejtjük, hogy mi lett volna e népszavazás eredménye. (Már feltéve, hogy érvényes és eredményes lett volna.) Emberiségnek tehát azt a „valamit” hívjuk, ami nem más, mint a modern Nyugat kísérlete arra, hogy saját létértelmezési rendszerére s létberendezkedésére egyetemes civilizációt építsen.

Ma már elég egyértelműen látszik, hogy ez egy végzetes következményekkel járó kísérlet volt, ami KATAklizmatikus látványtechnikai tűzijátékok közepette éppen összeomlani látszik, vagy egy kicsit pontosabban fogalmazva, az a „nem létező” világerő, amely az európai fehér embert e végzetes tettre rávette, most perverz kéjjel rombolja le saját művét. (Amúgy nevet is adott már a folyamatnak, „westlessness”, vagyis nyugattalanodás vagy még inkább nyugattalanítás.)

Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy mindaz az „építő” energia, amit e művébe „befektetett” most hihetetlenül rövid idő alatt, mondhatni „láncreakcióként” alakul át egy olyan gigantikus destruktív energiaörvénnyé, ami egyszerre szakad a világra. Látszólag valóban a (nem létező, csak feltételezett) „emberiségre” szakad rá mindez, de éppen az mutatkozik majd meg, hogy nincs olyan, hogy globális emberiség, hanem csak lokális kultúrák vannak, amelyeknek éppen a saját legmélyebb szellemi mintázatai fogják megmutatni, hogy mennyire képtelen is a Nyugat e bukásra ítélt kísérlete.

Hogy egy történelmi példával is megvilágítsam mindezt, van egy olyan eset, ami drámai módon mutatja meg ennek a lényegét. 1815 áprilisában Indonéziában kitört a Tambora vulkán, és néhány nap alatt ezer milliárd tonna port juttatott a Föld légkörébe, ami aztán az egész világra kiterjedő rendkívül hideg és csapadékos időjárást okozott. Az egyik legtöbbet idézett jelenség a barna hó volt, ami az apró szemcsés vulkáni hamuanyagnak a csapadékba való bekeveredésével magyarázható.

1815 decemberében hatalmas hóviharok dúltak, aminek következményeként a szabadban lévő állatok jelentős része elpusztult. A zord tél nagyon elhúzódott, még 1816 áprilisában is jelentős havazás volt, és mindennaposak voltak a fagyok. A különösen hűvös nyáron szinte folyamatosan esett az eső, gyakoriak voltak a villámlásokkal kísért viharok, a pusztító jégesők, a termés nagy része elpusztult. Mindez többéves megpróbáltatás után egy legyengült, erősen érzékeny társadalmat érintett. A következményei pedig tragikusak voltak.

A termés pusztulása Magyarország egyik legsúlyosabb és leghosszabb éhínségét eredményezte. A legerősebben sújtott terület Erdély volt, ahol tízezrek haltak éhen. Minden elemzés azt látszik igazolni, hogy egész Európában a történelmi Magyarországot érintette a legtragikusabban ez a globális KATAsztrófa. Bebizonyosodott azonban, hogy a társadalmat összetartó lelki, erkölcsi, szellemi energiák még az ilyen brutális, abszolút a külső térből érkező, ismeretlen kihívásra is tudtak a negatív energiákat csillapító választ adni. A földbirtokosok nagy része elengedte az adót, rendszeresen ingyenesen osztottak ételt a leginkább rászorulóknak, és a kisközösségi összetartozás elkerülhetővé tette azt, hogy az elosztási konfliktusok polgárháborúhoz vezessenek.

Nem volt ez mindenhol így, szerte Európában súlyos társadalmi válság is járult a természeti csapásokhoz. Németországban és Angliában is súlyos éhséglázadások törtek ki, nemcsak a terméshiány nehezítette a helyzetet, hanem a hirtelen magasba szökő gabonaárak is. Franciaországban ráadásul Napóleon uralmának végső összeomlása amúgy is káoszt hozott magával, amit a társadalmi konfliktusok csak tovább súlyosbítottak.

Ma ugyanezzel kell a világ minden lokalitásának szembesülnie, és újra az dönt el mindent, hogy az adott lokalitás hagyományos kulturális mintázatai mennyi esélyt adnak a globális kihívás pusztító energiáinak lecsillapítására. Hogy például a KATA ne csak a KATAsztrófa, a KATAklizma, és a KATAkomba szavakban megmutatkozó fenyegetés szinonimája legyen.

A szerző közgazdász