A díjakról

Karikó Katalin magyar–amerikai biokémikus megjegyzése szöget ütött a fejembe. Azt mondta: „Én díjak nélkül is boldognak éreztem magam.” Mennyi közhely hangzik el a díjazottak szájából, amikor az elismerésről faggatják őket, s akkor itt egy őszinte, eredeti, általam soha nem hallott vallomás a díjak természetéről. Badarság lenne azt állítani, hogy nem esik jól az elismerés, de nem attól lesz valaki jobb vagy rosszabb a pályáján, ha jelentős díjat vehet át. A díj örömre, jókedvre derít, aztán marad a munka és a szenvedés. Nem a díj maga, hanem a folyamat, ahogy a díjhoz elérünk, hozhat elégedettséget az embernek.

Alighanem Karikó Katalin is egyetért Hans-Jürgen Quadbeck-Seeger német vegyész és feltaláló ítéletével, aki szerint a kutató nem az elismerés, hanem a felismerés pillanatában a legboldogabb – maradva a kutatás folyamatánál. De hát természetes, hogy a díjakra a legkülönbözőbb módokon reagálnak az emberek, attól függően, hogy milyen szakterületen kapják őket, illetve milyen lélek fogadja a kitüntetést. Van, akit megfiatalít, másoknak energiát ad, ismét másokat elbizonytalanít. A bölcset szerénnyé teheti, a hivalkodót elragadhatja, az okosat további munkára serkentheti, az ostobát meggondolatlan lépésre késztetheti. Selye János osztrák–magyar származású kanadai vegyész, belgyógyász egy helyütt arról értekezik, hogy az embereknek szükségük van az elismerésre, a díjra. A folytonos bírálat csak a csalódás és a hiábavalóság érzetét kelti. Mark Twain amerikai író pedig odáig megy, hogy azt állítja: „Én két hónapig is képes vagyok elböjtölni egy jó bókon.” Vajon hány hónapig böjtölt volna, ha Nobel-díjat kap? De anélkül is ünnepelt íróként halt meg. A Nobel-díjas John Streinbeck pedig így fogalmaz: „Az emberek nem pénzt akarnak. Fényűzés kell nekik, szerelem kell nekik, hódolat és elismerés kell nekik”. „Csak hódolat illet meg, nem bírálat” – írja Az ember tragédiájában Madách.

Az olvasó tiltakozhat, de semmi értelme. Valójában nem tudunk élni elismerések és díjak nélkül! S ha március 15-én állami díjakat, és augusztus 20-án Kossuth- és Széchenyi-díjakat osztanak, az önző ember mindjárt megjegyzi: miért nem őt illeti a babér, és miért a tehetségtelen másikat? Gáti József, a Nemzeti Színház egykori tagja, a főiskola beszédtanára szinte belebetegedett abba, hogy nem kapott Kossuth-díjat. Hozzáteszem: amit megérdemelt volna!

Karikó Katalin gondolatával felérő az az ítélet, amely a Kossuth-díjas költő, Kányádi Sándor nevéhez fűződik: „A legnagyobb díjnak és elismerésnek mégis azt tartom, hogy vannak olvasóim” – mondta. Vizi E. Szilveszter idegtudósnak, egy időben az MTA elnökének a véleménye is elgondolkoztató: „A legnagyobb elismerés az, amikor az embert idézik.” (Persze ha feltüntetik a nevét…) Olvastam, hogy az elismerés olyan virág, amely főleg a sírokon nő. Lásd a posztumusz díjakat. Kétségtelen, hogy a halál egyes esetekben felértékeli azt a személyt, akit talán el is felejtettünk. Mondhatjuk tehát, hogy semmiféle vigasz nincs az utókor elismerésében. De akárhogy is van, minden díj visszacsatolás, fogódzó az életben, azt jelzi, hogy még úton vagyunk, ezért kedves a számunkra.

Simonyi Imre gyulai költő írta le a következő sorokat, amelyek a rangos díjazásban érintettekre is vonatkoznak: „Valami jelet itt hágy / – valami nyomot – / mindaz, ami történt. / S ami történni fog / az már így ötvenen túl / – jó, rossz – mind egyre megy. / A fontos, hogy megtörtént. / Hogy megtörténhetett.”

A szerző újságíró