Jel és jelentés – a Néprajzi Múzeum új épülete

A Dózsa György úton haladva feltűnik egy hatalmas lendület, egy épület lesüllyed, majd felemelkedik. Ez a néprajz új háza, a százötven év után otthonra találó Néprajzi Múzeum. Egy hatalmas hajó, Noé bárkája, amely a népi tudás minden elemét átviszi a múltból a jövőbe. Egy óriáshullám középrésze, amiből az egész hullámmozgás érzékelhető.

Ez a mozgás másfél évszázada indult, a 19. század a néprajz minden elemének: a népmeséknek, a népdaloknak, a népi építészetnek, a díszítőművészetnek, a használati tárgyalkotásnak, a hiedelemvilágnak, a népi vallásosságnak elnyomhatatlan, kiapadhatatlan forrásvidéke. Elindultak „szent vándorok”: rendkívüli egyéniség Herman Ottó, aki a néprajz úttörője is volt. Nagy hatást gyakorolt Orbán Balázs, a Székelyföld vándora, aki a Székelyföld leírásában annak történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei (azaz népismereti) szempontjait már komplexen vizsgálta. A 19. századot átélő Xántus János (kalandos élete kész regény), akinek kétezerötszáz darabos, párját ritkító borneói etnológiai gyűjteményéből alapították meg a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának, a későbbi Néprajzi Múzeumnak az alapjait, első őrévé, igazgatójává őt nevezték ki.

A néprajznak óriási lendületet adott az 1896-os Millenniumi Kiállítás Néprajzi Faluja, mely Jankó János (a Néprajzi Múzeum Xántus utáni igazgatója) és Herman Ottó gyűjtő tevékenységével jött létre, ami a szaktudomány akkori ismeretszintjén, a korabeli országterület néprajzi összképét felölelő kiállítás volt és meghatározó erővel hatott a hazai népi építkezés és az egész anyagi kultúra néprajzi vizsgálatára, a néprajzi múzeológia kibontakozására, fejlődésére.

A 19-20. század fordulóján a néprajzkutatás még újabb lendületet vett, ennek nagy hatású eredménye volt Malonyai Dezső A magyar nép művészete című munkája, amiben közreműködtek Kós Károly, Edvi Illés Aladár, Körösfői-Kriesch Aladár és sokan mások. Velük párhuzamosan indult el Bartók Béla, Lajtha László, Kodály Zoltán népzenei és néptánc gyűjtőutakra. Ezek megihlették az építészetet, a zenét, a festészetet, a textilművészetet is. Medgyaszay István építész így ír: „Sajátságos formakincsében, csodálatosan finom művészi érzékében népünk kedélye, jelleme, lelke tükröződik.”

Ilyen előzmények után az előbb felsoroltakkal és sok, a néprajzot művelő személyiséggel együtt lépjünk be az épület kapuján! Minden kapu szimbolizálja az átjárást két állapot, világ között, az ismeretlen és ismert, a sötétség és fény között, leggyakrabban átjárást biztosít a profán területéről a szakráliséba. Az épület két bejárata tulajdonképpen lejárat, amit a mélybe vezető hatalmas, súlyos tető jelez, közepén egy szűk kapu vezet a házba. Belépve, kizárva a külvilágot, kitárul a tér, fény tölti be, irányok tűnnek fel, a felfedezés vágya ébred a belépőben. Erős ellenpont ez, valóságos beavatás, de hát minden múzeum küldetése éppen ez. És hamarosan egy hatalmas székelykapu kilenc méteres mestergerendája előtt állunk, jelezve, hogy a székelységnek milyen hihetetlen érzéke volt/van a jelképek, jelen esetben a kapu szimbolikája iránt.

Egyelőre három kiállítás tekinthető meg: kétszer negyven méter hosszban a Kerámiatér rendkívüli színessége, formagazdagsága, a használati tárgyak önmagukon túlmutató örök volta jelenik meg. „Minden egyes kerámia egy-egy külön kis világ: készítője, használója, funkciója, stílusa, anyaga, díszítése, színe, hangja, űrmértéke, felirata mind-mind rejt valami titkot arról, hogyan tapaszt össze az agyag embereket, korokat, társadalmakat, szokásokat.” Ezekkel a titkokkal találkozunk észrevétlenül, a harmincötezres kerámiagyűjtemény legszebb egytizedének szemlélése során.

A Zoom a leendő állandó kiállítás részeként a tárgyakra, képekre való fókuszálást mutatja. A Néprajzi Múzeum kétszázezret jócskán meghaladó tárgyhalmazt és több százezer fényképet, rajzot, kéziratot, hanganyagot őriz. A Zoom szövegek nélkül mutat fel egyes tárgyakat, képeket játékos megközelítések segítségével. Ez a megközelítés a mai, ránk zúduló, sokszor értelmetlen és megbetegítő információáradat helyett egy új, vagy inkább régi magatartást kíván: az elmélyedést, a szemlélődést, az elidőzést egy-egy tárgy, arc előtt, hogy magunkra ismerhessünk.

A harmadik kiállítás a Megérkeztünk, ami a Néprajzi Múzeum százötven évét száz műtárgy segítségével, harminc kutató munkájával, húsz fogalom köré rendezve mutatja be, öt kontinenset érintve. „Párbeszédbe lépnek egymással a gyűjtemény ritka, nagy értékű műtárgyai, amelyekhez hasonlók csak a világ legjelentősebb etnográfiai múzeumaiban találhatók.” Mindhárom kiállítás tárgyai arról tanúskodnak, hogy korunk „népbetegségeivel” – az eldobhatósággal, a feledhetőséggel, a felcserélhetőséggel – szemben ezeknek megvolt a maguk sajátos helye, semmi sem volt fölösleges vagy eldobható… Ez a Múzeum gyógyító üzenete!

És az állandó gyűjteményes kiállítás még csak készül! Kemecsi Lajos főigazgató egy konferencián ismertette a jövőre megnyíló állandó kiállítás fő témáit, ezek: a múzeum küldetése; önálló élménytér; tárgyéletrajzok; népművészet; őstörténet, rokonságkeresés; gyűjtőutak és expedíciók; százötven év intézménytörténete; kulturális örökség, közösségi identitás; esztétikai üzenet. Ezek azt mutatják, hogy a mi Néprajzi Múzeumunk nincs abban az identitásválságban, amit Európa számos etnográfiai múzeumában észlelhet a laikus érdeklődő is, hiszen a megnyitáskor az európai etnográfiai múzeumok vezetőinek nagyszabású konferenciája erről tanúskodott: az elharapódzó identitásvesztés jeleként már a nevéből is sok helyen kivették a néprajz szót, megkérdőjelezve a népiség értelmezését. Mi, magyarok hál’Istennek nem vagyunk ebben a helyzetben!

Újra kilépve a múzeumból körülnézünk a környezetében: a hatalmas lesüllyedő ívre középütt „nehezedik” a 2006-ban felállított 1956-os emlékmű. Feltehető a kérdés: mit ad hozzá a Néprajzi Múzeumhoz? 1956 a magyarság egyik legerősebb népi története, népfelkelés, olyan immár elidegeníthetetlen „néprajzi” elemekkel, mint a pesti srácok, a lódenkabát, a Csepel teherautó. Miért nem szeretik sokan ezt az egyébként kifejező, erős jelentést hordozó emlékművet? Gyurcsány 50. évfordulós térdeplős képmutatása miatt, ettől kell megtisztítani hiteles és mély ünnepekkel. Alatta ott van a magyar népiség számos nagy története: Dózsa, Budai Nagy Antal, az összes katona, akik részt vettek a szabadságharcainkban, a nagy háborúinkban. Az emlékmű körül igazi népi megemlékezéseket kellene tartani, ezzel is erősítve az épület küldetését!

És ott van a kétoldalt felhajló tetőkert, ami önmagában is szimbólum, kapcsolatban a „kertmagyarország” hagyományaival, a magyar borral, pálinkával, az őshonos magyar növény- és állatfajtákkal, a konyhaművészettel és vendéglátással, a népi építészettel, a népművészetekkel. Ezt az organikus kapcsolatot teremtheti meg az, ha a Néprajzi Múzeum rendszeres találkozást szervez az épület körül a Szentendrei Skanzennel, a Göcseji Múzeummal, Pusztaszerrel, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfaluval és a többivel. És akkor a néptáncot társadalmasító táncházmozgalomról és népi énekkultúráról még nem beszéltünk. Ezek által lehet a Néprajzi Múzeum a fókusza a népiség sokrétű bemutatásának. Hiszünk benne, hogy az új épület – minden fanyalgót elhallgattatva – olyan lehetőségekkel bír, ami által az etnográfia ugyanúgy meg fogja termékenyíteni a magyar művészeteket, a mindennapi életet, mint az 1900-as évek elején!

Szükséges, hogy a Néprajzi Múzeum – a benne rejlő számtalan lehetőséggel, a megtöltendő üres terekkel – a klebelsbergi „alkotó hazafiságot” erősítse, betöltve Eötvös József Malonyai Dezső könyvének előszavában írt gondolatait: „A honszeretet az, mely nemzetünk történetén egy hatalmas folyóként mindent megtermékenyítve átvonul, melyhez e hazában minden összefoly, melyből egyesek és egész ivadékok egy évezreden át lelkesedésüket merítik.”

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő