Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

„…míg feljönnek a csillagok

Szobakatedra

Több címzettel együtt verset kaptam nemrég virtuális postafiókomba, „búcsúpillantásként” – Dsida Jenő Szeretnék című költeményét. A szívbetegsége miatt tragikusan rövid életű erdélyi magyar költő (1907–1938) Szatmárban vetette papírra tizennyolc évesen. Életében nem jelent meg, a Rettenetes virágének című posztumusz kötetben, illetve a Láng Gusztáv és Urbán László által gondozott, 2008-ban sajtó alá rendezett Összegyűjtött versekben látott napvilágot.

Az egyetemen nem tanultuk, mostoha sorsot szánt neki a szocializmus irodalompolitikai emlékezete (kitagadták, lesovinisztázták, katolikus voltában is „kleriko-fasiszta” bélyeget kapott). Ám egyetérthetünk Bertha Zoltán irodalomtörténésszel, aki szerint Dsida minden írása fokozott figyelemre érdemes, a teljes életmű feltárása és feldolgozása elengedhetetlen feladat. Van tehát mit bepótolni, kanonikus adósságaink sora egyre hosszabb. (Amúgy Bertha jegyezte a Dsida Jenő emlékére az egri irodalmi szabadegyetemen még 2019-ben rendezett konferencia előadásaiból szerkesztett kötet címadó tanulmányát: „A szép mindig korszerű” – s bár irodalomkritikai szemléletét állítja középpontba, lírája értelmezéséhez is támpontot ad.)

Nem ismertem ezt a verset sem, néha azt érzem, több évtizedre szóló olvasnivalót kaptam szépirodalmi örökségünkből, s úgy futok végig a sorokon egymás után többször, mintha egy megbékélést kereső embernek a révedő-vágyakozó szavait sodorná felém az alkonyati szellő. Harmincévesen, halála előtt egy évvel a Hogyan kell verset olvasni? című esszéjében saját műhelytitkaiba is beavatott a költő, mely szerint „a lírikus mindig önmagáról, jobban mondva önmagának és a világnak egymáshoz való viszonyáról szól. Élet, halál, a világ jelenségei, a lét eredete, értelme és célja, a halál utáni dolgok titokzatossága, az öröm és szenvedés, az Isten-megérzés élménye, minden együtt gomolyog túlvilági fénnyel egyetlen sóhajnyi lírai remekműben.”

Ilyen vers, ilyen „egyetlen sóhaj” a Szeretnék is. Dsida ugyan azt írta, hogy gyakran előbb egyszerű prózában jegyzi le a témát, aztán megformálja a vershangulatot, mondván, hogy „aki egy lírai verset meg akar érteni, annak elsősorban számolnia kell azzal, hogy a vers világában más nyelven beszélnek, mint a hétköznapok világában”. Ez azonban nem feltétlenül van így. A Szeretnék című költemény ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja: a maga egyszerűségében is remekművé váló vers ugyanúgy beszél, mint amilyen nyelvet a hétköznapok embere használ.

„Szeretnék: / kimenni messze, a víz partjára / s a lemenő nappal szembenézve / nekidőlni egy fának. // Hetenként többször. // A fejemet is hátravetve / hallgatni a halk szúnyogdongást, / meg a zsongó, csobogó vizet, / mikor beszél a Csenddel. // Úgy maradni, / míg feljönnek a csillagok / és simogató ezüst fényüket / fejemre hintik. // ...Először egy napig maradni ott / azután két napig, / azután három napig, / azután mindig...”

Láng Gusztáv az Összegyűjtött versek előszavában írja, hogy Dsida költői pályája csupán egy évtizedre tehető, s bár erdélyi írótársai elismerték formaművészetét, szélesebb körben a halála után kezdték felfedezni – a Nyugat például egyetlen versét sem közölte, és kritikát sem írt róla. S noha az 1941-es Mai magyar költők című antológiában József Attilával azonos terjedelemben szerepelt, posztumusz helyét eltörölte a háború és a politikai (baloldali értelmiségi) fordulat. Pedig Dsida József Attilával és Radnótival nemcsak a klasszikus líra, de „a magyar szürrealizmus legeredetibb képviselője” is volt.

Nagykompozíciói „a kötött formák újrafelfedezését, […] a szóképek, stílusalakzatok klasszikus mintákhoz igazítását, […] egy gazdag hagyománykészlet vállalását is” képviselték – s ez a szövegelőzmény-háló az intertextuális modern lírát is megelőlegezi. Dsida Jenő tehát nem követője volt ennek az irodalmi iránynak, hanem maga is olyan alakítója, „aki nélkül a magyar líratörténet vonatkozó fejezete sem írható meg”. Költői világképének meghatározó eleme a kereszténysége, ám az ő „Isten-élménye csaknem olyan ellentmondásos, mint Adyé”, és kereszténységének értelme a Krisztushoz való viszonyában tárul föl.

Ám a Szeretnék című versben a „megváltott világ” még nem evangéliumi élmény, inkább a keleti vagy a panteisztikus filozófia nyomait tükrözi. (Nem a hasonló című, egy évvel korábban keletkezett versről van szó, noha abban is egymásnak feszül a vágy és a lemondás: sem adni nem tud „mesélő nyelvű harangvirágot”; sem kimondani „bűbájos éjről tündéri álmot” – mert ha letépi, mert ha kimondja, mindkét kincse a semmibe tűnik.) A „cselekvő jóság” még (vagy már) a szemlélődés békéje, a természettel való eggyé válás nyugalma iránti vágyakozás.

Szakolczay Lajos úgy véli, ha csupán az Erdélyi Helikonban megjelent Dsida-verseket vesszük alapul, „akkor is zseniális költő-arcot kapunk”; és a Láng Gusztáv által elemzett „expresszionista (avantgárd) korszakról az életvidámságot bekormozó »szenvedés végtelenségéig« (Szerb Antal) a költő számára a vers élet-halál futam. Önmaga – és a világ megváltása.” Vagy, ahogy Bertha Zoltán fogalmazott: „A költő világképének alapértékei, szemléletének jellegzetes alapvonásai (»áhítat és humanizmus«) nyilatkoznak meg Dsida írástudói működésének, írásművészetének minden területén. […] Játékos életöröm és elégikus elmúlásérzet; delejező szépség- és formakultuszba oltott harmóniavágy; éteri létderű és átesztétizált haláltudat transzcendens-mítoszi kisugárzása.”

A Szeretnék című vers is sugallatos erejű, „az organikus esztétikai és etikai világérzékelés, a tiszta és eredendő csodálaton alapuló bölcseleti kitárulkozás”. S hogy hol van benne a metafizika? – Előbb csak egy napig, azután mindig hallgatni a Csöndet, és „úgy maradni, míg feljönnek a csillagok, és simogató ezüst fényüket fejemre hintik”.

A szerző irodalomtörténész