Kő András

Vélemény és vita

Vallomás

A kapus dedikálta a róla szóló könyvet. Mindig népszerű volt, ezért aztán nem volt véletlen, hogy hosszú sor kígyózott a virággal díszített asztala előtt. A vásárlók boldogan szorongatták élete történetét, és türelmesen várakoztak, hogy kézjegyével lássa el, ami már sporttörténelem.

Ebben az ünnepi órában azonban meglepő dolog történt. Egy nyúlánk, ősz hajú, fekete ruhás, barna szemű, idősebb hölgy érkezett a kapus asztala elé, arcán le- és fölfelé járt a bánat és az öröm. Mielőtt azonban arra kérte volna a kapust, hogy dedikálja a könyvét, visszafordult a sor tagjai felé, és határozott hangon megjegyezte: „Elnézést kérek, de én egy kicsit hosszabb leszek…” A sorban állók nemigen értették, mit is jelent a mondat, de nem tiltakoztak a hölgy szándéka ellen.

„Drága uram… – kezdte a hölgy, és mély levegőt vett –, el kell mondanom magának valamit, amit hosszú évekig őrizgettem magamban, de most kikívánkozik…” A sorban állók figyelme átsétált a hölgyre. A kapus is érdeklődő arcot mutatott, és úgy figyelt, mint egy jó tanuló.

„Drága uram… – ismételte remegve a hölgy, és arca pírba borult. – Nagyon régen történt. Talán igaz se volt, de én máig őrzöm azt az órát, amikor ön oltárhoz vezette leendő feleségét, miközben én a hátsó sorokban… – elcsuklott a hangja – zokogtam…, mert nem én lettem a felesége… Pedig nagyon szerelmes voltam magába…”

Szó bennszakadt, hang fennakadt a bejelentés hallatán. A sorban mozgolódás támadt, mire a hölgy újólag nekik szegezte a mondatot: „Kérem, legyenek egy kicsit türelemmel, mert számomra nem akármilyen perc a mostani…” – Választ nem várt, ezért folytatta: „Drága uram, el sem tudja képzelni, milyen fájdalmat okozott nekem azzal, hogy más nővel kötötte össze az életét…” Uralkodni próbált magán, és megtörülte a szemét.

A kapust váratlanul érte a vallomás. Hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon a hallottakra. Annyit tudott csak kimondani, hogy: „Hát, régen volt…”

Eközben a sor nőttön-nőtt, és most már egyesek komolyan morgolódni kezdtek amiatt, hogy a fekete ruhás élete történetébe kezdett.

„Nyugodjanak meg! – szólt hátra a hölgy. – Régen vártam erre a találkozásra, és most bekövetkezett, mint a végzet.” A kapus feszengett, mert a hölgy a dedikálás ürügyén helyet foglalt egy széken. Vihar készülődött.

„Fogalma sincs, milyen bánattal telt meg a lelkem – mondta a hölgy –, sosem tudtam elfelejteni…” Hátrább egy öblös férfihang gyorsvonatként süvített előre: „Hagyjuk a mesedélutánt drága asszonyom!”

Erre már a hölgy is felpattant, a kapus kezébe nyomta a könyvet és azt mondta:

„Ilonkának… Azt írja bele, hogy Ilonkának!”

A kapus szót fogadott, majd az aláírásával visszaadta a könyvet, mire az asszony se bű, se bá, szó nélkül elviharzott. Soha többet nem látta a kapus.

Mentünk kifelé a könyvesboltból. Már a járdán idős nénibe botlottunk, aki bottal segítette a járását. Amikor felfedezte a kapust, földbe gyökerezett lábakkal felkiáltott: „Grosics úr, maga az?…” „Igen” – bólintott a kapus. „Jaj de jó, hogy még közöttünk van… Tudja, hogy az egész lányosztályunk szerelmes volt magába?…” „Most tetszik csak mondani?” – mondta lebiggyesztett ajakkal a kapus.

A szerző újságíró