Civil mércével

Ha valaki nem tartozik a hivatásos politikai szakértők táborába, nincs könnyű dolga, ha el akarja mondani, mit gondol a világ eseményeiről. Magyarán a civil emberek, legyenek akár közszereplők is, szinte csak a politikai választások – parlamenti, önkormányzati – alkalmával tudják kifejezni véleményüket, és persze akkor is csak szavazatukkal van lehetőségük alátámasztani egyetértésüket, avagy bírálatukat a politika megválasztható szereplőinek elképzelését, mi több, alkalmasságát illetően is. Csakhogy, és ezt tudjuk jól, az ördög bizony a részletekben rejlik. S az úgynevezett civilek megnyilvánulási lehetőségét, véleményét az ördög nagyon is elrejti ezekben a részletekben. Már csak azért is, mert a dolgok alaposnak nem mondható ismerete nem teszi lehetővé a valódi megismerést, hiszen az ember első benyomásra meglehetősen felületesen képes ítélni. Így voltunk ezzel az Olaf Scholz nevű úriemberrel is, akinek politikai múltját nagy vonalakban mindenki megismerheti, ha akarja. Ő ma Németország kancellárja. S ebbéli minőségében azt találta mondani a minap – bár általában minden nap mond valami furcsát –, hogy Európa akkor válhat a világ központjává, ha „véget vet a közös határozatok önző blokádjának, egyes országok nemzeti különútjának, mert ez az egész uniónak árt.” Magyarán azt magyarázgatta, hogy az unió – saját szabályait megváltoztatva – szüntesse meg az egyes országok vétójogát az olyan döntésekkel, elképzelésekkel szemben, melyeket nem tartanak elfogadhatónak.

Tehát a korábbi szabályokat felejtsük el, s mindent fogadjunk el, amit az agytröszt frissében kitalál és ajánl, akár jó nekünk, akár nem. Még egyértelműbben fogalmazva: mivel nem jött be az az elképzelés, hogy majd mindenki „vastapsolni” fog, ha a magasságos Európai Unió életbe léptet valami ostoba és sokaknak ártó, egyeseknek viszont nagyon is hasznára váló elképzelést, akkor azt ne lehessen megvétózni. Kancellár úr tehát annak a híve, hogy mindenki fogadja el, amit a brüsszeli elit elgondol.

Ez – civil szemmel nézve – azt jelenti, hogy az EU agytrösztjénél okosabb javaslat, elképzelés még csak véletlenül se lehessen vita tárgya. Scholz urat és eszmetársait cseppet sem zavarja, hogy saját jogszabályaikat csapják agyon, azt üzenve mindenkinek, hogy vannak egyesek és kettesek, s amit az egyesek gondolnak, azt a ketteseknek szó nélkül el kell fogadniuk. Nekünk, magyaroknak például azt, hogy az a gázmennyiség, amit megvásároltunk és eltároltunk, abból nekik is jár. (Marx meg Engels már ébredezik!) Belátom, rettenetes lehet egy németnek, ha valaki – például egy magyar – okosabb és előrelátóbb, mint ő. Kivált, ha miniszterelnök. Pedig ezt még annak idején Gyurcsány úr is bebizonyította, hiszen jó ideig sikerült átvernie az unió tisztelt szakembereit a magyar költségvetés helyzetét illetően.

S akkor vissza a civil mércéhez! Ismétlem, a politika bugyraiba mi, civilek nemigen láthatunk bele. Azt viszont nagyon is látjuk, hiszen nem is titkolják, mert maga Scholz úr is bizonyítja kijelentésével, hogy a birodalmi beképzeltség bizony nem tűnt el a politikából, a legkisebb és legjelentéktelenebb döntéshozatal esetében sem. Ám vajon észreveszik-e a politikával keveset foglalkozók, hogy a kancellár úr megnyilvánulásai a kommunizmus visszacsempészésének szándékát tükrözik? Mi megmondjuk, ti teljesítitek, a szátokat meg fogjátok be! Ez a parancs.

Csakhogy a mi sokat látott és sokat szenvedett népünk java ezt a magatartást nem fogadja el. Neki ez nem mérce. Továbbá apró jelekből is érzi a veszélyt. Azt, ha erkölcse, neveltetése ellen próbálnak viselkedni. S észreveszi, ha át akarják verni, ha átlépnek olyan erkölcsi határokat (lásd például a genderideológia erőltetését), amelyekkel sosem fog egyetérteni, mert benne van a mérce, valahol mélyen, legbelül a lelkében, amit onnan nem robbant ki senki. Olyan ez, mint amit Wittner Mária mondott egy pár héttel ezelőtt megjelent interjújában: „ha körülöttem hazudoznak, akkor is kimondom az igazságot.” Így vagyunk valahogy mi, magyarok is. Mert civil mércével mérünk. A sajátunkéval, nem a máséval. S nem próbálunk elhamarkodottan ítélni sem.

Így például, bár furcsállottuk, de elkönyveltük azt is, bizony olyan a világ, hogy a különös ukrán–orosz háború idején, amikor minden szakértő arról beszél, hogy nem tudják megmondani, meddig húzódnak el a harcok, a minap német miniszterek tették tiszteletüket Kijevben, hogy Ukrajna újjáépítéséről tárgyaljanak. No comment, mondja a művelt német. Ugyanakkor, maradva civil mércénknél, azt is kijelenthetjük, hogy nem szeretnénk, ha kritikátlan törvénytiszteletre köteleznének bennünket. Sem az unióban, sem másutt. S naiv álmainkban példaképeink erkölcsi tanításait ízlelgetjük. Például A Pál utcai fiúk című gyönyörűséges regényben olvasható mondatot: „Elég volt a gittegyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet.”

(A szerző újságíró)