Vélemény és vita
A gyűlölet hajszálgyökerei
Napok telnek, lassan már egy hét is elmúlik a tusványosi beszéd óta – és én még mindig nem akarok hinni a szememnek-fülemnek. Ennyi tudatos értetlenség, félreértés, félremagyarázás, csúsztatás, megjátszott vagy nagyon is mélyről fakadó indulat, megveszekedett, zsigeri gyűlölködés egy alig egyórás nyílt színi megnyilvánulás – pláne a magyarság Szentföldjén, Erdélyben, a Székelyföldön elhangzott politikai elemzés – után: megdöbbentő következtetésekre kényszeríti az embert. Kénytelen vagyok arra gondolni: polgártársaink nem is oly csekély része vagy az egészen komoly, az elmegyengeség határát súroló, kórosan beszűkült tudatállapot kórjában, vagy az emberi lélek legalantasabb ösztöneinek – a vad ellenségeskedésnek, az alig leplezett, mindenáron kiélni akart agressziónak, a tettlegesség már csak nagy nehezen visszatartott érvényesítési vágyának, az emberi, vadságnak és barbárságnak alélt, kómaszerű bambaságában leledzik. Fogcsikorgatva és tajtékozva, nekikeseredett és alig-alig uralt, már nem is nagyon leplezett törési, zúzási, pusztítási, ölési sóvárgással. A gyűlölet hajszálgyökereit mindazonáltal – éppen a riasztó hangokat, reakciókat hallva- és látva – érdemes alaposabban szemügyre venni.
Fenti állapotelemek részint az emberi lélek elemi részei, bármily hihetetlen, de tulajdonképpen ugyanolyanok, mint a részvét, a segítőkészség vagy az önzetlenség. Pszichénkben, már a kereszténység első nagy teológusai rájöttek, nemcsak párhuzamosan létezik az angyali és az ördögi elem, de meg is fűszereződik a Szent Ágoston-i felismeréssel: tudom a jót, mégis a rosszat cselekszem. És mióta a tudatipar – befolyásolásnak, idegen szóval manipulálásnak nevezik – olyan gigantikus arányúvá és hatásúvá vált, mint amit már régóta tapasztalhatunk – a még régibb bibliai példa feldolgozása is megértendő. Karinthy híres novellája ragyogóan mutatja föl: midőn a tömegnek választani kell, kinek adjon Pilátus kegyelmet, többszörösen jelképes, hogy – állítólag, látszólag, a felszínen – mindenki Jézust kiált, de a hangok együttesen, kórusban Barabbásnak hangzanak…
Ráadásul ősi „népi” elem, hogy mindig minden jelentős vagy éppen nagynak nevezhető emberünket igyekeztek annyira befeketíteni, amennyire csak lehetett. Kossuthot azzal (is) vádolták, hogy kormányzóként családi dinasztiát építget (éppen egy nemzeti szabadságharcot vezetett),de azt is felrótták néki, hogy gyáván meglépett, bezzeg Petőfi meg az aradi tizenhármak… Tisza István hitvány úri politikus vala, aki háborúba vitte az országot (éppen egy pusztító országvésztől akarta megmenteni a magyarokat). Horthy Miklós reakciós, anakronisztikus, antiszemita népnyúzó vala (ő állította talpra az országot Trianon után és visszaszerezte elrabolt területeink jelentős részeit). Teleki Pálnak döntő része volt a zsidótörvényekben, Dugovics Titusz meg nem is létezett. Punktum. Orbán Viktor lop, csal, hazudik, diktátor és cigány, az aszályról, a jégesőről, a kánikuláról meg a covidról ugyanúgy ő tehet, mint az orosz–ukrán háborúról, Trump bukásáról és az antarktiszi jegesmedvék táplálkozási nehézségeiről szimultán. Nemcsak egy bűnbak kell mindig, de egy fő-fő, egy „nagy ember” bűnbak mindenképpen, sőt leginkább. Abba belerúgni a legédesebb, azt gyalázni, bábujával minden szadisztikust és gusztustalant elkövetni különleges, páratlan élvezet. Így van megírva, feleim.
Mikor Petőfit derék kiskun földijei a választáskor azzal vádolták, hogy muszka kém, és meg akarták lincselni, senkit sem érdekelt, mit írt vagy mondott róla Arany János vagy Vörösmarty Mihály. Ugyanez a helyzet a tusványosi nagy beszéd után most ikszedszer, talán minden korábbit felülmúlóan újfent és mindennél jobban megkövezni kívánt Orbán Viktorral – teljesen mindegy, mit mondott róla korunk legnagyobb építészzsenije és egyben egyik legnagyobb magyarja, bizonyos Makovecz Imre („ez az ember fiatal, liberális, ambiciózus politikusból magyar ember lett. Aki ezt az országot, tudom, hogy ki akarja húzni a bajból. Méghozzá rendkívüli intelligenciával: hogy mást ne mondjak, a bankok megadóztatásával. Őt már a fél világ utánozza abban, hogy a Kelet felé orientálódik. Bölcs, okos. És én úgy gondolom: szükséges, hogy mellette olyan emberek legyenek, akik száz százalékig megértik azt, hogy mit akar Orbán; megértik azt, hogy ebben a mocskos politikai hatalmi játszmában, ami folyik mindenütt a világon, kompromisszumokat kell kötni. De meg kell tanulniuk Orbán Viktortól azt, hogy hol a kompromisszum határa. Én bízom abban, hogy beindul Magyarország. Mert minket már nagyon sokszor és nagyon agyafúrt hatalmak próbáltak meg eltakarítani a Föld színéről. Most is vannak bizonyos helyekről ambíciók arra, hogy honfoglalást hajtsanak végre Magyarországon. De ezeknek az embereknek van egy nagy pechjük: hogy meghalunk, és az utánunk jövő generációval kezdhetik elölről. És a belénk oltott ősi kultúra sose fogja nekik megengedni azt, hogy belőlünk rabszolgát csináljanak, és mi elmeneküljünk…”). Vagy éppenséggel az a tény, mely szavakkal tüntette ki a legmagasabb pápai kitüntetés adományozásakor a nem akármilyen jövőbelátó és egyéb nagyságrendű képességekkel jócskán megáldott, azóta szentté avatott Karol Wojtyla, korunk alighanem legnagyobb emberi teremtményeinek egyike, úgy is mint II. Szent János Pál pápa. („Nem azért kaptad, amit eddig tettél, hanem amit ezután tenni fogsz.”)
Persze, lássuk be: nem csekély mértékben éppen ezért – ezekért, ezek miatt - ez a páratlan gyűlöletcunami. Most újra, sokadszorra. Akik ezt a gyűlöletet gerjesztik, hajszálgyökereit gondosan ápolják, növesztik, fejlesztik: pontosan tudják, mire megy ki a játék. A sarokba szorított – vagy észrevehetően oda szorítani akart, lassacskán oda szoruló – vadállatnál kevés a veszélyesebb. Íme a magyarázat, megfejelve emberi fajtánk örök, könnyen felhasználható nagy gyarlóságaival. Meg a felismeréssel, – Makovecz Imrét továbbgondolva – hogy uraim, most sem fog sikerülni. Persze azért vigyázunk rá meg magunkra, leginkább meg a hazánkra – de igaza volt Döbrentei Kornélnak: Magyarországgal Istennek tényleg célja van. És innentől nekik nincs tovább.
(A szerző író)