A reményről

Nem a Csokonai Vitéz Mihályéról lesz szó, neki – az irodalomtudósok szerint – nem sok reménye lehetett Lilla nevű s irodalmi hősnővé vált szerelme beteljesülését illetően, bár világszép verse, A Reményhez című, végképp beírta őt a költők nagyjai közé, s a reménytelen szerelmeket át- és túlélők társaságába. Én sokkal köznapibb reményről tudósítanám a tisztelt olvasót, ha még nem hallotta, olvasta volna a történetet. Azon közmondás igazságát szeretném megerősíteni, miszerint: a remény hal meg utoljára. Kísérelje meg bárki is e kijelentést cáfolni, nehéz dolga lesz. Ugyanis íme itt a bizonyíték! Minap hirdették ki a felsőoktatási felvételi ponthatárokat, láthattuk is a boldog, szeptembertől magukat egyetemistának mondható ifjak örömét a televízióban. Az eseményről beszámoló hírek szerint az idei felvételizők között két, 70 évnél idősebb honfitársunk is volt. Ha jól jegyeztem meg a rendkívüli hírt, egyikük az orvosi egyetemre jelentkezett, ami az én időmben – hatvanas, hetvenes évek – a leghosszabb egyetemi képzést jelentette, azaz legalább öt, de inkább hatéves egyetemi létet igényelt. A másik örökifjú talán a Műegyetem valamelyik fakultásán képzelte el közeljövőjét, de végtére is teljesen mindegy, én az előtt az ember előtt is mélyen meghajolok és leveszem nem létező kalapom, aki kárpitosnak, vízvezeték-szerelőnek stb. jelentkezne hetven nem éppen könnyű életév után.

Cáfolná-e valaki, hogy a remény hal meg utoljára? Ha ezt a hírt hallva nem melegedett meg a szíve annak, aki értesült e két, hetvenedik életévét betöltő jelentkező bátorságáról, s filozófiájuk nem hatotta meg őt, az reménytelen eset. Az nem érti, mi a remény. Az nem érti azt sem, hogy e két honfitársunk filozófiája arra cáfol rá, amit a magyarokról sokan, sőt mi magunk is gyakran emlegetünk és állítunk, hogy nem tartozunk éppen az optimista népek közé. S most, íme, elénk jött a példa, hogy semmi sem lehetetlen. (Na jó, ez kissé túlzás.) Legyen bármilyen sorsa is a jövőben a két optimista, „öregdiáknak” jelentkező honfitársunknak, köszönjük meg nekik – ismeretlenül is – ezt a reménykeltő szellemi ajándékot. Szeretnénk ott lenni a diplomaosztásnál is, bár azt gondolom, mindenki, aki ezt a hírt olvasta, megelégszik azzal, hogy szurkol nekik, hogy elismeri bátorságukat, hogy szép emlékként marad meg benne ez a 2022. év júliusának vége felé érkezett hír. Mert nagyon is hiányoznak manapság az optimizmust (reális optimizmust) közvetítő hírek az ifjúnak éppen nem mondható korosztály életéből. Ellenben zúdulnak ránk a depressziót keltő reklámok: derékfájás, ilyen gomba, olyan gomba, elefántlábak, alvászavarok veszélyeztetnek bennünket, reggeltől estig térdbántalmakról, csípőfájdalmakról üvöltenek a reklámok, s naponta százszor tudtunkra adják, hogy potenciazavarok, fogelvesztés, kopaszság fenyegeti az időseket. A reklámokban ráadásul mindezen bajokat roppant szomorú ábrázatú szereplőkkel tudatják velünk. Ezek arca csak akkor derül fel, ha megkapják a gyógyszerüket, melyek azonnal megszüntetik a bajt. Persze az igazi fenyegetők a külföldi gyógyszergyárak hamis reklámjai, tudjuk ezt jól.

S egyszer csak, váratlanul kiderül az ég! Befurakodik a hírekbe két magyar örökifjú, aki nem 19, hanem 69 évnél is idősebb, fütyül a mindennapos őrületekre, célja van, egyetemi padba szeretne ülni. Mi pedig, akik a hírt olvastuk, már régen tudjuk, mert sokszor átéltük, hogy amikor a remény elvész vagy megrendül, akkor veszti el az ember a hitét a világban. Ez a reményvesztés manapság mindennapos az életünkben, és sajnos jó okkal. Viszont – mert ilyen az ember –, kicsiny örömhírek is vissza tudják adni neki a reménységet. A hitben, az élet értelmében. S ebben a kicsiny segítség is segítség. Ismételt köszönet tehát a két leendő, örökifjú egyetemistának, akár sikerül nekik elvégezniük az egyetemet, akár megakadályozza őket az élet. Köszönjük, hogy sokaknak, ha egy percig is, de reményt adtak. Nincs kizárva, hogy amikor még gimnazisták voltak, az ő osztályuk falán is ott volt az idézet, Arany János szavai: „Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja. / És tudod: az erő micsoda? - Akarat, / Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.”

(A szerző újságíró)