Csángó tanulságok

Közel két hét, ezer kilométerre távol, keleti irányban. Nem is olyan régen még időutazásnak is nevezhettük volna. Ma már, erős a gyanúm, valami egészen más. Ami nem volna baj. Csakhogy a Keleti-Kárpátokon túl, a moldvai csángók körében eltöltött két hetet napjainkban már aligha lehet izgalmas Árpád-kori időgépes kiruccanásnak tekinteni. A tapasztalatok szíven ütők, a tanulságok szívszorítók, a látottak – olykor – döbbenetesek.

Lujzikalagor. Szép nyáreste, szép templom, kedves invitálás. A misén – őspápista szeged-rókusi gyerök lévén – ismerős a sok fejkendős asszony, a hangulat, a liturgia pláne. Azután máris a liturgiarendben egymás után következő – csakis és kizárólag románul elhangzó-hallható mondatok. Lujzikalagor több mint hatezer lakosú falu, népességének elsöprő többsége (csángó)magyar. Itt ilyen világ van, már időtlen idők óta. Domokos Pál Péter majdnem száz éve, 1929-ben járt itt, akkor írta: az András-napi búcsúra (is) az egész falu eljött, zsúfolásig volt a templom, „igen sokan voltak, a falujukra jellemző viseletben. (…) A prédikáció román nyelvű volt, pedig ez a legtisztább magyar falu a vidéken. De ebből a templomból is kitiltották a magyar szót.”

Mint a többiből, tehetnénk hozzá – Moldva a Szerémség mellett az egyetlen hely Európában, ahol a (magyar) települések lakói anyanyelvükön nem dicsérhetik az Urat. Régi, jól megszokott dolog ez errefelé, ezen még a drága jó lengyel Wojtyla – a valóban Szent II. János Pál pápa sem tudott változtatni. (Hogy Bákóban egy ideje egyetlen katolikus templomban havonta egyszer nagy kegyesen engedélyeztek magyar nyelvű misét: a parasztvakítás elnevezésű jelenségsorozat tárgykörébe tartozik.)

A csángóvidék már-már néptelen: idősebb vagy legföljebb középkorú emberek a házakban és Magazin Mixtekben, a falusi kocsmával keresztezett vegyesboltokban. (Legtöbbjük ért, de már nem – vagy alig beszél magyarul. „Magyar?” Nem. „Csángó?” Vagy igen, vagy nem. „Katolik?” „Da.”) A fiatalság oda messze, Olasz- vagy Spanyolországban, erre, amarra, szerte Európában. A kilencvenes években, sőt, még az ezredforduló táján is Magyarország volt a nagy divat – munkát vállalni, hosszú éveken át dolgozni Érden és Újpesten, Miskolcon és Debrecenben. Ma már más a helyzet. Akivel beszélni lehet, elmondja: a fiatalok csak nagy néha járnak haza – legtöbbször szinte csak azért, hogy idehaza, itthon kereszteljék meg a gyerekeiket. Azután irány – vissza…

Csakhogy szóba állni sem könnyű. Szabófalván egy egész álmos, napsütéses vasárnap délutánt töltünk el a faluban össze-vissza csavarogva. A megszólítottak vagy meg sem állnak – a hölgy még csak nem is lassít a biciklivel –, vagy elhárító mozdulatokat tesznek a kezükkel, egy idős asszony ékes román nyelven, oktató jelleggel közli velünk: ha magyarok vagyunk, szóljunk hozzá az ő nyelvén, vagyis románul. Van, aki meglátva beszélgetési szándékunkat, már fordul is befelé a házba, s akad, aki csak annyit mond, hogy nu stiu ungureste.

Nem értek magyarul.

Aki ért, az sem igazán.

A nagyon kevés igazi magyar értelmiségi – a népdalénekes-pedagógus Nyisztor Ilona, Perka Mihály bátyánk (85 éves tanárember, elképesztő életúttal, de mint a kőszikla: magánmúzeumot tart fenn, mindent tud és mindenkit ismer), egykori kedves Duna tévés kollégám, Bilibók Jenő – egybehangzóan állítják: a csángó tudat, tartás és kötődés a végét járja. A kétségbeesett küzdelem még tart. Magyar iskolák itt és amott, magyar ház Pusztinán és Lábnyikban, Lujzikalagorban és Diószénben, táborok és programok, imitt-amott két-három magyar összehajol, találkozunk egy budapesti néprajzos csoporttal is. Nagyjából ennyi.

A tanulságok rettenetesek, a maguk iszonytató mivoltában döbbenetesek – és talán éppen ezért különösen megszívlelendők és megszívelhetők is. Talán, most még. Nevezetesen: ha egy, különösen távoli, ez esetben a Kárpát-medencén kívül élő magyar népcsoport, lett légyen bármily archaikus, ősiségében bármily izgalmasan egzotikus is, a tisztán szakmai-turisztikai, sznob vagy „kultúrnyik” érdeklődésen túl egyéb érdemi – szervezett, megfelelően felmért és ellenőrzött anyagi és egyéb áldozatokkal járó, állami szintű, folytatólagos és nagyszabású – segítséget, törődést nem kap: a folyamatos üldöztetés, az őket körülvevő és már-már teljességgel elnyelő idegen tenger és a mindezekből következő permanens erodálódás következtében a végromlás, a pusztulás, a teljes eltűnés-beolvadás közvetlen közelébe, legszélére jut.

Azt sem ártana megjegyezni végre, hogy a nagy nehezen mégiscsak megindult anyagi segítség sorsán és helyén, a valóban arra érdemes emberek és szervezetek kiválasztásán-kiválasztódásán is mintha kissé elmélyültebben-alaposabban kéne elgondolkodni. És cselekedni. Olykor nem csak a kipipálandó, vagy éppen a jószándékú-balfácán akciózás révén. És így tovább, így tovább...

Csodásak a nyáresték itt a Szeret és a Prut között, az egykori Etelköz tájékán. Nem egyszer olyan tájakra vetődünk, hogy csak Árpád lovasainak kellene felbukkanniuk amarra a távolban – a vidék őseredeti, honfoglalás kori, romlatlan-változatlan, igéző szépségű és utánozhatatlan egyediségében vonzó-lenyűgöző. A többi… Hát igen.

A szerző író