A szobának nem volt egyetlen ablaka sem, J. Károly ajtót vagy bármilyen más bejáratot sem látott, így nem tudta elképzelni, hogyan került ide. Márpedig a saját szobája és saját ágya helyett itt ébredt, homlokát a kemény asztallap, fenekét a rozoga szék nyomta, a dereka fájt, a lába elgémberedett, egyik jobban zsibbadt, mint a másik. A hófehérre meszelt falú helyiséget csak a plafonon végigfutó neoncsövek világították meg.
Ágy sem volt benne, csak egy szék és egy asztal. Az asztalon vörös kréta és egy gomb. J. Károly előbb a krétához nyúlt, aztán mégis megnyomta a gombot, mire a sarokban lévő fehér hangszóróból megszólalt egy rekedt női hang, hogy mit szeretne.
J. Károly összerezzent, és kiszaladt belőle a kérdés: „Hol vagyok?” A női hang igyekezett megnyugtatni, hogy ne rémüljön meg, csak egy kísérlet résztvevője.
„Nem emlékszik? Két hete bedobtunk magának egy szórólapot, és az egyik apró betűs lábjegyzetben az állt, hogy ha tíz nap elteltével nem jelez vissza, hogy nem szeretne részt venni a kísérletben, a szervezetünket feljogosítja rá, hogy kiválasszuk. Ön nem jelzett vissza, és örömmel állapítottuk meg, hogy rátaláltunk a legideálisabb kísérleti alanyra.”
J. Károly általában nem olvassa el a szórólapokat, némelyiket egyenesen a postaládák mellett az erre a célra elhelyezett gyűjtőbe dobja, és a lábjegyzetes részhez amúgy is új szemüvegre lenne szüksége.
„Megtudhatnám, hogy mi ez a kísérlet?” – kérdezte J. Károly, és a gyomorszája tájékán enyhe szorításra lett figyelmes.
„Étel és ital nélkül huszonnégy órát kell kibírnia, a mellékhelyiséget nem használhatja, mert az nincsen, a hőmérsékletet lecsökkentjük tizenhat fokra, a hangszóróból pedig egyfolytában az uniós parlamenti felszólalásokat hallja. Amikor úgy érzi, hogy elérkezett a tűrőképessége határához, az asztalon található vörös krétával felírja a falra az első szót, amiről úgy gondolja, hogy a leginkább kifejezi a közérzetét.”
J. Károly nem értette, hogy miért éppen rajta kísérleteznek, hiszen ő se nem politikus, se nem vállalkozó, soha nem bántott senkit, nem gondolt rosszat senkiről, kivéve a főosztályvezetőt.
A hólyagja egyre jobban feszült, a belei mocorogni kezdtek, hiányzott neki a reggeli kávé és a pirítós, érezte, hogy a vékony nyári pizsama kevés lesz a tizenhat fokhoz, és biztosan nem fogja egy óránál tovább bírni, pedig a hangszóró még néma volt, nem kezdték el bejátszani az uniós felszólalásokat.
Legszívesebben már most odalépett volna a falhoz a vörös krétával, de nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy milyen a közérzete. A „rossz” nem fejezi ki elég jól az állapotát, és illetlen szavakat sem szokott használni, noha eszébe jutott néhány, és ebből az alkalomból talán még kivételt is tett volna.
Éhsége kissé csillapodott, ellenben a hólyagja és emésztése a mellékhelyiséget követelte, ráadásul megkezdődött a jogállamiságról szóló kioktatás. A képviselőnő hangja a csombókos harangozómadáréhoz hasonlított, a tolmácsé meg olyan volt, mint egy öreg varjúé.
Amikor J. Károly beszámolt a kísérletről a büfés Eszternek, határozottan azt állította, hogy húsz percig sem tartott az egész. Azt viszont nem tudta megmagyarázni, hogy miért éppen a „szégyen” szót írta föl a falra.
(A szerző irodalomtörténész)