Bogár László

Vélemény és vita

Könnyű KATÁ-t…

A KATA, vagyis kisadózó vállalkozások tételes adójának módosítása olyan konfliktusokat váltott ki, amelyek, bár önmagukban sem érdektelenek, de messze önmagukon túl mutató jelentőséggel bírnak. Érdemes lenne ezért egy kicsit mélyebb rétegeit is áttekinteni a KATA ügynek, mert ehhez hasonló konfliktusokat kiváltó intézkedések egész sora várható kikerülhetetlenül az ősz folyamán, és ami most lezajlik majd, annak mintaadó szerepe lehet az ősszel elkezdődő drámák során.

Ez a folyamat nem elsősorban a magyar társadalom drámája, hanem egy felfoghatatlan mélységű és dimenziójú olyan globális háború következménye, ami egész Európa és benne Magyarország számára soha eddig át nem élt megpróbáltatásokat tartogat.  Az elmúlt három év, a csinált COVID-válság és most e nyíltan világháborúvá terebélyesedő csinált konfliktus nagyjából egyetlen év alatt roncsolja szét a globális együttműködés elmúlt ötven év során kiépülő rendszerét, aminek nyomán gigantikus deficittömeg halmozódott fel. Valahogy talán úgy lehetne ábrázolni ezt, hogy mindaz, amit szellemi energiaként a világ „beletett” e globális együttműködési rendszernek a felépítésébe, az most a lerombolás során ennek „negatív lenyomataként”, mint deficit, eladósodás, infláció, vagyis „rendezetlenségként” jelenik meg, és löki olyan entrópikus lejtőre a világot, ami eddig ilyen módon sohasem fordult elő. Minden emberi közösség számára ez azt jelenti, hogy választania kell. Vagy tétlenül szemléli, hogy ez a deficit tömeg irányíthatatlanul rázuhan és halálra zúzza. Vagy minden lelki, erkölcsi, szellemi energiáját a fennálló rend megőrzésére fordítja. Tehát vagy belesüllyed a „mindenki mindenki ellen” pusztító káoszába, vagy egy minden addiginál teherbíróbb együttműködési rendszert létrehozva, megvédi az általa felépített rendet.

Persze tekinthetnénk természetesnek az utóbbi változatot, hiszen minden ember számára egyértelmű, hogy rendet, biztonságot, nyugodt és gyarapodó világot szeretne látni maga körül, ebben tehát teljes az egyetértés. Ám ha ez a rend külső okok miatt megbomlik, tehát nincs „belső” felelős, de mégis gigantikus deficitet kell „szétosztani”, akkor mindenki számára evidencia, hogy mivel ő vétlen, ezért a maga részéről a legkevésbé sem kíván a deficit fedezetéhez hozzájárulni. És ezzel kezdetét veszi az az elosztási konfliktus, amelynek során azt kellene eldönteni, hogy mi volna az „arányos közteherviselés”. Itt ugyanis mindenki olyan elosztási „elvekért” küzd majd, amit ő ugyan evidensnek tart, de más társadalmi csoportok egész mást tekintenek evidenciának.

Bár a magyar társadalom nem tartozik a kirívóan nagy jövedelemi és vagyoni különbségeket mutató országok közé, de azért a felső 15 százalék és azon belül is a legfelső 5 százalék rendelkezik az anyagi vagyonok döntő többségével, amit tovább fokoz a szimbolikus javakból (tudástőkékből, egészségjavakból, hatalmi érdekérvényesítő képességekből stb.) való meg ennél is jelentősebb részesedésük. Ők tehát, bár javarészt saját tehetségük és szorgalmuk nyomán, de mégis csak a fennálló rend kedvezményezettjei közé tartoznak. Ha viszont a rend kedvezményezettjei, akkor evidens, hogy a fennálló rend megvédése legfőképpen az ő elemi érdekük, így ha egy brutális külső hatás a rend felbomlásával fenyeget, akkor főként nekik kell azokat a kikerülhetetlen áldozatokat meghozniuk, amelyek e rend további fenntartását lehetővé teszik. Ám a rendszerváltás harminchárom év óta fennálló rendszere és főként e rendszer elit csoportjai az elmúlt évtizedek során nem igazán követték ezeket a logikailag amúgy feltehetőleg számukra is elfogadható elveket. A KATA mint adómódosítására most éppen azért került sor, mert az eredeti célok által kedvezményezni kívánt csoportok helyett egy olyan elitcsoport „tette magáévá” ezt az évente 250-300 milliárdnyi hasznot, akik amúgy is a rendszerváltás legfőbb nyertesei közé tartoznak. A kormány tehát mostani intézkedésével nem „megkárosítja” ezeket a csoportokat, hanem csak elzárni igyekszik azokat a „csatornákat”, amelyeken át ez a nyertes csoport maga felé irányította az egyáltalán nem neki szánt forrásokat. Tiltakozásuk tehát teljesen érthető, de nem menthető, mert nem elvesznek tőlük valamit, ami nekik „jár”, hanem csak megakadályozzák, hogy hozzájussanak egy olyan kedvezményhez, ami nem nekik jár.

A tiltakozás extraenergiákkal való „látványosítása” pedig annak köszönhető, hogy ezek a csoportok a magyar társadalom leginkább konfliktusképes rétegeit jelenítik meg, akiknek a nyilvánossághoz való hozzáférése és a médiumok virtuóz használatában való jártassága alapértelmezett. Az év további részében várható, a mostaninál is súlyosabb konfliktusok kezelhetőségét alapvetően az határozza meg, hogy a kormány mennyire lesz képes a nyilvánosságban egyértelművé tenni, hogy a társadalmi rend fenntartásában leginkább a rendszer kedvezményezettjei kell, hogy érdekeltek legyenek, így ezt az érdekeltségüket a fokozott teherviseléssel tudják kinyilvánítani.

Az természetes, hogy a választásokon katasztrofális vereséget szenvedő ellenzék mindent igyekszik megtenni, hogy a rend megőrzése helyett a rend totális megbontására uszítva a kialakult helyzetet a fennálló kormány erőszakos megdöntésére, polgárháború kiprovokálására használja fel, hiszen ez a „szakmája”. A kormánynak viszont az a „szakmája”, hogy egyértelmű kommunikációval segítse a magyar társadalomnak a rend megőrzésére kész döntő többségét abban, hogy legyen átfogó tudása arról, hogy a deficitek „szétosztása” milyen elvek alapján történik.

(A szerző közgazdász)