Ordítás, mint stílus

„Ne ordíts, kisfiam, nem vagyunk süketek” – mondta nagyanyám hajdanán az egyik óvodás-játszótársamnak, aki szintén nem volt süket, mégis többnyire igen hangosan fejezte ki véleményét, bármiről volt is szó. Ezzel a figyelmeztetéssel nagymama teljesítette az aznapi gyermeknevelési penzumot, Zolika meg, ha éppen olyan kedve volt, ordított tovább. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd, ha megnövök, az ordításról is fogok írni, legyen e témának bármily indoka. Persze nem a Zolikáéról, hanem a magyar parlamentben rendre hallható – kizárólag csak az ellenzéki politikusok megszólalásai esetében – artikulátlan üvöltözésekről, melyek „előadói” számomra megfejthetetlen okból úgy hiszik, hogy mondandójuknak egyedül az üvöltözés ad nyomatékot. Nem ad, persze, ám ez őket évek óta cseppet sem zavarja. Minket igen, pontosabban engem, s talán nem vagyok egyedül. Tudós emberek szerint az indokolatlan ordítás az agresszió megnyilvánulása. Bizonyára így van, legalább is szándék arra, hogy megfélemlítsük azokat, akikhez ilyen hangnemben szólunk. Honi ordibálóinknak remek bíztatást jelent ez az Európai Unióban már régóta elharapódzott hangnem, melyet egyebek közt Verhofstadt és Timmermans urak mindmáig oly előszeretettel alkalmaznak, némiképp hasonlítva valamilyen hibbant oroszlánhoz. Bocsánat, az oroszlánokat semmiképpen nem akarom megsérteni, épen ezért utánanéztem, miért ordít az oroszlán? Hátha az ordibáló ember lelkéhez, viselkedésének megértéséhez is közelebb kerülünk.

Nos, a magyarázat szerint a bömbölő lények ordításukkal valamiféle hívó-jelet bocsátanak ki magukból, mert bizony magányos állatok ezek a nagymacska-félék, s a messzire eljutó üvöltésükkel próbálják vonzani a másik nemet, s ezzel elriasztani a versenytársakat. No meg ezzel a területüket is védeni próbálják, szintén a más falkához tartozó hímektől. Azt is megállapították a tudósok, hogy a nőstény oroszlánok az üvöltéssel a helyzetüket kiabálják bele a nagyvilágba, mintegy üzenetet közreadva: itt vagyok. Mit mondjak-írjak? Ugye, hogy ordibáló embertársaink indokaikat illetően tényleg hasonlítanak az ordító állatokhoz?

Abba is hagyom honi politikusaink folyton üvöltő társaságának a szépséges macskafélékhez való hasonlítgatását. Már csak azért is, mert a fentebb idézett állatok viselkedésének cseppet sem elsődleges jellemzője az agresszió, mondják a tudósok. Honi üvöltözőink viszont megannyi alkalommal azt bizonyítják, hogy viselkedésük támadó jellegű, agresszív, s az ellenfél megsemmisítésére, károsítására törekszik. Valamint haragot, dühöt, ellenségeskedést, lenézést, megvetést, bosszúvágyat próbál közvetíteni. Akár van rá ok, akár nincs. Nos, a politikai életet nézve nemigen tudnánk belekötni ebbe a magyarázatba. Ugyanakkor bizony nem találtuk meg a módját, pedig talán létezik valahol, hogy miképpen lehetne normális, agressziómentes viselkedésre késztetni az üvöltőkórus tagjait. Aligha segít rajtuk, ha megkérdezik kezelőorvosukat, gyógyszerészüket.

Mindenesetre marad a kíváncsi kérdés, emlékszik-e valaki egyetlen olyan parlamenti ülésre is Magyarországon, amelyen valamelyik ellenzéki képviselő ne kezdett volna üvöltözésbe egy-egy napirendi pont tárgyalása során? Aligha hinném, hogy lett volna ilyen. A stílus maga az ember, tartja a mondás. Tudom én, meg más is tudja, hogy a parlamentek nem feltétlenül a jó modor bemutatótermei. Láttunk-hallottunk mi már a külföldi televíziók jóvoltából is gyűlölettől fröcsögő hozzászólásokat, verekedésbe torkolló parlamenti üléseket (a „művelt Európa” egyik parlamentjében verekedtek össze az ellenfelek a közelmúltban), szerte a világból, mégis úgy gondolom, kellene valamilyen mércének lennie. Erkölcsi mércének. Mintának. S nem a rosszat illene utánoznunk, hanem a jó modort, az udvariasságot, a másik ember méltóságát volna jó tisztelni, s mércévé tenni. Ábránd ez csupán? Valószínű az. S nehezen érthető, miért is tűnik elérhetetlennek.

Viselkedés-kutatók – mert már ilyen is van – tudnák talán megmagyarázni, miért nem törekszik minden ember a tisztességes, az együttélési szabályokat betartó magatartásra. Miért gondolja például, hogy az üvöltözés hatásos? Nem tudom a választ, de megpróbáltam rátalálni. A kínai buddhizmus legnépszerűbb mesterének, Lin-csi apátnak a segítségével. A több mint ezer esztendővel ezelőtt, a 800-as években élt szerzetes tanítványainak a szavak kettős természetéről beszélt. Megkérdezte tőlük, mire valók a szavak? A szerzetesek egyike azt mondta. minden látható és láthatatlan dolog megnevezésére. A másik úgy vélte: a szavak segítségével gondolatainkat és érzéseinket fejezzük ki. Volt, aki szerint szavak nélkül megállna az élet az emberek között, tehát a nyelv a legtökéletesebb jelrendszer az emberek közötti érintkezésben.

Végül Lin-csi apát szólalt meg: „Elismerem, hogy a szavak rendszere, a nyelv, a legtökéletesebb emberi alkotás a világon. Éppen ezért érzek nagy szomorúságot, amikor arra gondolok, hogy ez a legtökéletesebb is mennyire tökéletlen. Gondoljatok csak arra, mennyit vesződünk, mire feszes szavakba öltöztetjük gondolatainkat, érzéseinket. …Bizony nagy szégyene az elmének, hogy bár oly régen szabja-varrja öltözetét a szavakból, máig nincs jól szabott ruhája. Gyakran lötyög rajta a cifra köntös egyszerű társaságban is. …Mindazonáltal a nyelv nagyszerű – s még nagyszerűbb tökéletlenségében. Az ügyetlen cifraság alatt szépséges titkokat sejthetünk. Ezért amikor a nyelv tökéletességének áldoztok, áldozzatok a tökéletlenségének is. …Engem sokkal jobban érdekel, hogy mit fed el előlünk a tökéletlensége, mint hogy mit tár fel a tökéletessége. Ha tehetitek, szerzetesek, lessetek be a díszes lepel fodrai alá, s meséljetek róla, mit nem enged látni a világból ez a rejtélyes takaró, a nyelv.” – fejezte be beszélgetését töprengésének kedvelt tárgyáról, a nyelv kettős természetéről Lin-csi apát.”

(A szerző újságíró)