Kő András

Vélemény és vita

Az én katonaságom

Többször elmondtam, hogy az én életem a véletlenek sorozata volt. Az általuk kapott lehetőségek új irányokat és célokat jelöltek ki számomra. A láthatatlan kezek akkor is segítettek, amikor például a katonaság várt volna rám. Hogy mi történt pontosan? Elmesélem, mert maga volt az élet. A Színművészeti Főiskoláról másfél év után eltanácsoltak, mert „mesterségből nem fejlődtem megfelelően”. Így szólt a verdikt. Ebben a „vert helyzetben” a hadsereg azonnal lecsapott rám, és berántani készült egy kétéves „gyógykúrára”.

Mentem sok társammal együtt a Fehérvári úti kultúrházba, Budán, ahol egész napos program várt ránk. Beszédek hangzottak el arról, hogy milyen felemelő a katonaélet, hogy igazán férfivá csak itt válhatunk, hogy megtanuljuk, mi a fegyelem és így tovább. Valamikor a délelőtt folyamán felállították az egész társaságot, és kiszúrták a legmagasabb fiúkat, besorozandó őket a díszszázadba. Igyekeztem kissé összegörnyedni, nehogy felfigyeljenek rám is.

Aztán elérkezett az az időszak, amikor ott álltunk meztelenül az orvosok előtt, akik megvizsgáltak bennünket. Rám egy joviális, kellemes arcú, középkorú orvos jutott. S ahogy az arcára pillantottam, azonnal felfedeztem benne korábbi körzeti orvosunkat, aki sokat megfordult a családunknál. A mai napig emlékszem arra, hogy beadta egyszer az injekciót apánknak, aztán iszogatott és társalgott, a sokadik pohár után pedig újra be akarta adni az injekciót…

„Doktor úr – rebegtem elhaló hangon, anyaszült meztelenül –, emlékszik rám? Merthogy a Kőék fia volnék…” „Hát persze hogy emlékszem – válaszolta –, hogy van édesapád?” „Doktor úr, mit tud tenni értem, hogy megmeneküljek a katonaságtól?” – kérdeztem szinte suttogva. Rögtön nem válaszolt, aztán körbenézett és két szóval bocsátott el: „Majd meglátom…” – és ezzel a mondattal fel is vette hivatalos álarcát. Én pedig átadtam magamat a reménynek, amely egyetlen kapaszkodóm maradt. Hosszúaknak tűntek az órák, amelyek aznap még vártak rám, miközben a délután folyamán egymás után szólogatták a fiúkat, és vitték őket „mundérországba”. Remegtem, hogy mikor mondják majd ki az én nevemet is, de szerencsére erre nem került sor.

Eljött a késő délután is, amikor már csak öten-hatan maradtunk a sok száz leendő bakából. És ekkor megjelent egy őrmester és közölte, hogy „az elvtársak most haza mennek, és holnap felveszik a munkát”. Örömömben legszívesebben megöleltem volna az őrmestert, de igyekeztem fegyelmezett maradni.

Évekkel később a Kosztolányi téren összefutottam volt körzeti orvosunkkal, aki elmondta, hogy a kartonomat – mert akkor még nem volt számítógép és internet – egyszerűen besüllyesztette az aktatáskájába, és abban a pillanatban örök időkre megszűntem a néphadsereg katonája lenni! Bátor gesztus volt ez a doktor részéről, de annyira szerette a családunkat, hogy megtette, amire kértem.

Megint múltak az évek, és én már a sportlap munkatársa voltam, amikor az újságban olvastam, hogy szeretett doktorunk meghalt. Utánaérdeklődtem, és kiderült, hogy gyönyörű lánya volt a végzete, aki beleszeretett idős professzorába, és hozzá is ment feleségül. A történtek után a doktor olyan mély depresszióba esett, hogy kiugrott a harmadik emeletről. Ma is meghatottan gondolok rá, a szabadítómra, aki a saját életét nem tudta megmenteni.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Félelem

ĀAz ünnepi könyvhéten jelentek meg Ferenc József levelei, amelyeket feleségének, Sisinek küldött. Ezúttal az első kötet