Az én katonaságom

Többször elmondtam, hogy az én életem a véletlenek sorozata volt. Az általuk kapott lehetőségek új irányokat és célokat jelöltek ki számomra. A láthatatlan kezek akkor is segítettek, amikor például a katonaság várt volna rám. Hogy mi történt pontosan? Elmesélem, mert maga volt az élet. A Színművészeti Főiskoláról másfél év után eltanácsoltak, mert „mesterségből nem fejlődtem megfelelően”. Így szólt a verdikt. Ebben a „vert helyzetben” a hadsereg azonnal lecsapott rám, és berántani készült egy kétéves „gyógykúrára”.

Mentem sok társammal együtt a Fehérvári úti kultúrházba, Budán, ahol egész napos program várt ránk. Beszédek hangzottak el arról, hogy milyen felemelő a katonaélet, hogy igazán férfivá csak itt válhatunk, hogy megtanuljuk, mi a fegyelem és így tovább. Valamikor a délelőtt folyamán felállították az egész társaságot, és kiszúrták a legmagasabb fiúkat, besorozandó őket a díszszázadba. Igyekeztem kissé összegörnyedni, nehogy felfigyeljenek rám is.

Aztán elérkezett az az időszak, amikor ott álltunk meztelenül az orvosok előtt, akik megvizsgáltak bennünket. Rám egy joviális, kellemes arcú, középkorú orvos jutott. S ahogy az arcára pillantottam, azonnal felfedeztem benne korábbi körzeti orvosunkat, aki sokat megfordult a családunknál. A mai napig emlékszem arra, hogy beadta egyszer az injekciót apánknak, aztán iszogatott és társalgott, a sokadik pohár után pedig újra be akarta adni az injekciót…

„Doktor úr – rebegtem elhaló hangon, anyaszült meztelenül –, emlékszik rám? Merthogy a Kőék fia volnék…” „Hát persze hogy emlékszem – válaszolta –, hogy van édesapád?” „Doktor úr, mit tud tenni értem, hogy megmeneküljek a katonaságtól?” – kérdeztem szinte suttogva. Rögtön nem válaszolt, aztán körbenézett és két szóval bocsátott el: „Majd meglátom…” – és ezzel a mondattal fel is vette hivatalos álarcát. Én pedig átadtam magamat a reménynek, amely egyetlen kapaszkodóm maradt. Hosszúaknak tűntek az órák, amelyek aznap még vártak rám, miközben a délután folyamán egymás után szólogatták a fiúkat, és vitték őket „mundérországba”. Remegtem, hogy mikor mondják majd ki az én nevemet is, de szerencsére erre nem került sor.

Eljött a késő délután is, amikor már csak öten-hatan maradtunk a sok száz leendő bakából. És ekkor megjelent egy őrmester és közölte, hogy „az elvtársak most haza mennek, és holnap felveszik a munkát”. Örömömben legszívesebben megöleltem volna az őrmestert, de igyekeztem fegyelmezett maradni.

Évekkel később a Kosztolányi téren összefutottam volt körzeti orvosunkkal, aki elmondta, hogy a kartonomat – mert akkor még nem volt számítógép és internet – egyszerűen besüllyesztette az aktatáskájába, és abban a pillanatban örök időkre megszűntem a néphadsereg katonája lenni! Bátor gesztus volt ez a doktor részéről, de annyira szerette a családunkat, hogy megtette, amire kértem.

Megint múltak az évek, és én már a sportlap munkatársa voltam, amikor az újságban olvastam, hogy szeretett doktorunk meghalt. Utánaérdeklődtem, és kiderült, hogy gyönyörű lánya volt a végzete, aki beleszeretett idős professzorába, és hozzá is ment feleségül. A történtek után a doktor olyan mély depresszióba esett, hogy kiugrott a harmadik emeletről. Ma is meghatottan gondolok rá, a szabadítómra, aki a saját életét nem tudta megmenteni.

(A szerző újságíró)