A Mars éppen most

A legenda szerint hatszázhatvanöt – és egyel sem több – esztendővel ezelőtt helyezte el IV. Károly német-római császár az első prágai kőhíd alapkövét. A jó csehek gondolom már készülnek, hogy a sok tekintetben baljóslatú 666. évfordulót átugorják, kihagyják, vagy egyszerűen megfeledkezzenek róla. Megvan a képességük az ilyen dolgokhoz, s a világ szokott is hinni nekik. Ez egy hasznos tulajdonság.

Maga a legenda egészen fiatal, egy cseh művészettörténész és asztrológus dolgozta ki a szocialista Csehszlovákiában. Tanulmányozva a XIV. századi feljegyzéseket – Prága akkoriban az asztrológusok, csillagászok, alkimisták központja volt – felállított egy palindromot, azt állítva, hogy a császár a hídalapítást fontolgatva érdeklődött a prágai asztrológusoktól és zsidó misztikusoktól a kedvező dátum felől. A csillagok, bolygók állása – és egyéb tényezők – hatására született meg a döntés: 135797531. (Oda-vissza olvasva ugyanazt az eredményt kapjuk, ez a palindrom.) Vagyis 1357. július 9. 5 óra 31 perc. Hogy ez a számsor hogyan következett a Nap és a Szaturnusz együttállásából, nem tudom, de csak nagyon cinikus emberek kérdőjelezhetik meg, hogy nagy kár lett volna elszalasztani a kedvező pillanatot. Ráadásul a ráérő tudós szerint éppen akkor az összes ismert bolygó a Rák vagy a Halak (víz!) csillagjegyben tartózkodott.

Én azt hiszem erről a IV. Károlyról kaptam a nevem, mert Prágában születtem. Biztosan nem az ezen a néven jegyzett magyar királyról, a családban semmiféle legitimista tradíció nem élt. Ilyenkor, amikor a hőmérő már „kiakadt”, és valószínűleg negyven fok felé járunk, jó elmerengeni langyos sörrel a kézben, hogy a mi utolsó királyunk neve is IV. Károly volt, igaz, mint osztrák császár az első. Már ezt is nehéz lenne elmagyarázni egy amerikainak, hát még azt, hogy a hídalapító Károly a Luxemburg családból származott, Luxemburgi János cseh király fia volt, s innen emelkedett a Német-római Császárság élére.

Míg a magyar IV. (I.) Károly a Habsburg családból, amely tizenöt német-római császárt is adott, igaz, az utolsókat már a Habsburg-Lotaringiai ház révén. De keverni nem szabad: a mi IV. Károly királyunk már nem német-római császár volt, csak Ausztria császára, mert Ferencet, mint egy bakot lőtt tisztjét, Napóleon 1806-ban ekképpen lefokozta. A lányát ugyan elvette feleségül, de a lefokozást alighanem ez sem tudta feledtetni.

A hídalapító Károly – apja, Luxemburgi János cseh király oldalán – itt volt Visegrádon, ahová I. Károly magyar király hívta meg Kázmér lengyel királlyal egyetemben 1335-ben, hogy rendezzék Közép-Európa dolgait, s valamiféle szövetséget is létrehozzanak, nem utolsósorban a Német-római Birodalommal (egyszerűbben szólva, a németekkel) szemben. Ezek hárman mind komoly államférfiak voltak, nem csak az orrukig láttak. Érezték, hogy ennek a szövetségnek lenne jövője.

Annál is inkább, mert mindannyian tisztában voltak a leselkedő nagy keleti-déli-északi veszedelmekkel is. A lengyelek révén ebbe a szövetségbe tartósan beletartoztak a litvánok, a magyarok révén a horvátok. A következő kétszáz év arról szólt, sikerül-e szilárd és hatékony szövetségbe vonni Közép-Európát, s ezzel biztosítani a nyugati részhez hasonló fejlődését. Néha az ellentétek kerekedtek felül az egység kárára. Felnőnek-e Közép-Európa nemzetei az ellentét ingoványa fölé, az értelmes egység szintjére, ez a nagy kérdés. Eddig nem sikerült. De a kérdés még nincs lezárva.

A múltat nem részletezem, elég a közös királyokra gondolni. Mindjárt Károly (Róbert) királyunk fia, (Nagy) Lajos, lengyel király is lett, aztán Zsigmond magyar király (a Károly híd építtetőjének fia) cseh király is. Lajos Itáliába vezetett hadat, Zsigmond német-római császár is lett. Világos törekvés: a Nyugat egy részét az oldalunkra állítani. I. Ulászlót lengyel királyként választották magyarrá, az akkor már érzékelhető oszmán hódítás feltartóztatására.

Ulászló eleget is tett a feladatnak. Kezében karddal halt szép halált húszévesen a várnai csatában. Jobb lett volna, ha győz. Várna légvonalban 260 kilométerre van Konstantinápolytól (Ázsiától). Nagyjából annyira, mint Granada Gibraltártól, s a fáma úgy tartja, hogy Granada bevételével lényegében befejeződött az iszlám kiszorítása Európa másik szegletéből, Hispániából. Az ifjú király hitt benne, hogy kiűzheti az iszlám fenevadat Európából. De szép is lett volna, ha sikerül neki és a vele harcoló Hunyadi Jánosnak! Mennyire másként alakul a történelmünk. Végzetünk volt a bukás? Nem hiszem. Mátyás királyunk is az erők egyesítése jegyében próbálta uralma alá vonni Csehországot, Ausztriát. Halála nem volt szép, s főleg nem az az állapot, amit maga után hagyott. Még II. Ulászló cseh királyt választották magyar királlyá, de a lengyel koronát már nem kapta meg – talán ekkor volt a legnagyobb esély a három korona egyesítésére – s aztán maradt a szétesés. De még egy Báthori István erdélyi fejedelem is lehetett nagy lengyel király!

A szétesés egész Közép-Európát kiszolgáltatta a keleti és a nyugati agressziónak. Kár lenne tagadni: ennek farvizén újra és újra megpróbálnak minket szembefordítani egymással innen is, onnan is. Olyan kifinomultak az eszközeik, hogy az ember csak kapkodja a fejét! Érkezzenek bár a szirénhangok Bécsből, Berlinből, Párizsból, Moszkvából vagy Washingtonból. Mostanában Brüsszelből. Ehhez értenek. Felosztanak, kiradíroznak, védnökség alá vesznek, bevonnak, jutalmaznak, fenyegetnek. Rendben is van. De valaki mindig be is dől? Nyúl a koncért? A másikat taposva, lihegve ácsingózik a jutalomért? Vétkezik is. Ezt aztán a fejére olvassák, olyanok, akiknek vétkei halomba rakatván az égig érnek. S a vétkeiket tagadják, sőt tetézik! Ez az igazi elmaradottság. Ez az igazi provincializmus. Hogy mindig akad, aki koncért, kis dotációért, előnyért, pozícióért, dicséretért benne ragad a sárban. És képtelen kiemelkedni onnan. Ha cserepesre száradt már az ajka, akkor is mondja. Ha már érzi is, hogy nincs tovább, csak teszi.

Mi már tudjuk, hogy vannak ilyen előnyök, de végső soron, ezek önmaguk ellen is dolgoznak. Bedarálják a prágai Károly hidat (egy modern tank sem jut át rajta); bedarálják a krakkói főteret: stratégiailag nem jelentős; felrobbantják a budapesti Lánchidat: pokolba vele. Mi már tudjuk. És nem akarom elhinni, hogy Krakkóban Jaczek, Prágában Václav, Zólyomban Jaromir ne tudná.

Igaz, itt a rettenetes közép-euró­pai entellektüel. Hátha jobb verset ír, hatásosabb ritmust, fülbemászóbb dallamot, népszerűbb regényt, szebb filmet, ha eldob mindent. Nem kell hozzá sok, csak szidalmazni az országát, a népét. Felemelkedni a birodalmi ideológiákig. Idegen zászlókkal azonosulni. Nem a mindenkori kormányt kell szidni, csak azt, amelyik tenni is akar valamit a fullasztó mocsárszag ellen. De szeretnek errefelé a másik fejére taposva magasabbnak látszani!

A Károly híd, a Lánchíd, a krakkói folyópart: bennem egy szép emlék, az összetartozásunk illúziója. Siratom azt az érzést, hogy otthon voltam mindhárom helyen, s lassan idegen lettem. Álomszerű ködbe vész az az idő. Most megint oroszok, németek, amerikaiak, ideológiák, pénzek, vezetékek, határok, félelmek, lájkok, követések, fegyverek villódznak a fülledt horizonton. Hamis hangok. Nem akarok sérelmekre gondolni. A Károly hídon biztosan most is nagy a tömeg, apróért alkalmi zenekar játszik.

Krakkóban, a főtéren már nincs felújításra váró épület, ahol éjszakára meghúzhatnám magam. A Lánchíd rejtőzködik. Július, július. Hőség, fülledtség. Hetek óta nem tudok kimenekülni a bajaim­ból. A legendába kapaszkodok: 135797531. Igen, ma fél hat után egy perccel valami fontosat kell tennem. Akkor biztosan sikerül. Nem herdálhatom el ezt a pillanatot. Valakit felhívok. Vagy levelet írok. Hozzáfogok. Döntök végre. Elmegyek, elindulok. A csillagok! És a bolygók állása. A Mars éppen a megfelelő pozícióba ért. Most kell a türelem, s talán a teher is könnyebb lesz.

(A szerző történész)