Vizsgáztatás

Megértem én, hogy az ősi ösztön irányítja a macskát, ha éppen nem dorombol, csakhogy… A terasz közeléből figyeltük, ahogy a rigó a bukszus sűrűjében a fészekrakásban serénykedett, majd amikor megszülettek a kicsik, az élelmet szállította nekik. Közben megmártózott a neki szánt vizes tálcában, vagy a szarkáktól megriadva hangosan csettegett. Amikor aztán éppen nem voltunk otthon, lecsapott a fészekre a macska… Elmeséltem a történetet a barátom érettségizett fiának, és megkérdeztem tőle: mit tud a feketerigóról. „Csak azt, hogy fekete” – mondta mosolyogva. Én pedig Április Lajost idéztem, aki azt írta róluk: „Torkod remegve és ujjongva sírja, / hogy – líra – líra – líra – líra – líra!” Aztán kiderült, hogy a fiú nem ismeri a fákat, a növényeket, a virágokat.

Tősgyökeres pesti srác a Ferencvárosból, agya, mint a borotva, két felsőfokú nyelvvizsgája van, de sosem hallott az ótörök eredetű som szavunkról (nem is látott somfabokrot), amely a finnugor fűzzel együtt – a virágnevek közül elsőként – 1001-ben már írásban rögzült. És az sem véletlen, hogy miért. Tudniillik egy somfabokor feltűnő volt a tájban, nagyszerű tájékozódási pontnak számított. Inde ad sum bukur rea… Tehát amikor felmérték a határt, akkor mondták, hogy… innen megyünk egészen a somfabokorig. Ezért olvashatunk a somról sok helyütt. De a somfa igen kemény fa is volt, jól lehetett belőle sétabotot, verekedőeszközt, terelőszerszámot, miegyebet csinálni. Ismét a költőt hívtam segítségül: „Ha utas jön hajóval, / a hegyre feltekint: / Ni, somvirágos oldal… / És issza azt a színt.”

Életében nem találkozott a fiú az őszapóval, a süvöltővel, a pirókával, a nyaktekercsével, a küllővel, a tengelicével, a gyurgyalaggal, és nem énekelt neki a cinege sosem. Nem ismerte tolluk színezetét, formájukat, hangjukat, szokásaikat. De két felsőfokú nyelvvizsgája van.Nem volt szép tőlem hogy továbbfeszítettem a húrt: tudja-e, mi a különbség a daktilusok és az anapesztusok között. Nem tudta. Azzal ellenben tisztában volt, hogy verslábak. Erre fel meséltem el neki az alábbi történetet, amelyet Lőrincze Lajos nyelvészprofesszortól hallottam, s amely három Áprily-verssorhoz kötődik. (Mellesleg a költő is ismeretlen volt a fiú számára, aki talán a világirodalom legszebb verseit írta a madarakról.)

„Zeng a picinyke / szénfejű cinke / víg dithyrambusa daktilusok.” Lőrincze Lajos és Áprily Lajos egyszer vitatkoztak ezekről a daktilusokról. Nagyon jó barátságban voltak, szerették is egymást, a költő éppen a tanár úr Szilágyi Erzsébet fasori otthonában vendégeskedett, amikor a házigazda nekibátorodott és megkérdezte: „Lajos bácsi, biztos, hogy daktilusokat mond a picinyke szénfejű cinke?” Áprily azt válaszolta: „Hát miért? Szerinted nem?” Lőrincze tanár úr ráfelelte: „Nem, énszerintem anapesztusokat. Mert nem azt mondja, hogy tá-ti-ti, hanem azt, hogy: ti-ti-tá. És Lajos bácsi egy másik versében azt írja, hogy »az a kicsicsűr-madár«; ki-csi-csűr, ki-csi-csűr, tehát nem tá-ti-ti, hanem ti-ti-tá.” Bájos volt a költő; mosolygott és azt mondta: „Hát, tudod, attól függ, hol kezdi, meg hol hagyja abba.”

A múltkor azon kaptam a fiút, hogy a kertünkben a rigókat figyeli. Lehet, hogy nem teljesen reménytelen?

(A szerző újságíró)