Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Elnémuló jogok

A keleti hódoltságban, amelynek olyan szervezetei voltak, mint a Varsói Szerződés, nem volt nekünk vétójogunk

Ezer éve néhány évtized alatt drámai változáson ment át a magyarság élete. Ennek lényege az volt, hogy elfoglalva a Kárpát-medencét átvette, magára kényszerítette a nyugat-európai államszervezetet és annak erkölcsi-szellemi alappillérét, a kereszténységet. Ezzel együtt járt a nyugati jogrend, politikai-közigazgatási szervezet, gazdasági struktúra honosítása is. Közmegegyezés van abban, hogy a magyarság ennek a teljesítménynek köszönhetően tarthatta meg nemzeti létét és kulturális sajátosságait, beleértve a legfontosabbat, a nyelvét is. Az utóbbi évtizedig közmegegyezés volt abban is, hogy ez érték.

Az európai közgondolkodásban ez korántsem volt így. A kezdetektől a mai napig vannak, akik a magyarság és a magyar állam létét, függetlenségét akadálynak tekintik saját céljaik megvalósítása útjában. Ezt megszoktuk, ezeréves küzdelem van mögöttünk: az elpusztításunkkal szembeni ellenállás változatos formái. Most is ezt gyakoroljuk. A kihívás semmivel sem kisebb, mint elő­deink idején.

Az alapképlet tehát így néz ki: Magyarország önálló, szuverén állam, amely a nyugat-európai kultúrkör és politikai-társadalmi rendszer része. Az Árpádok és magyar tudatú utódaik alatt – fél évszázad ez! – ezt az alapvetést sikerült fenntartani. Nem mintha a tizedik század elejétől nem kellett volna óriási katonai erőfeszítéseket kifejteni az ellen, hogy a „nyugattal” ne kerüljünk minimum hűbéri alávetettségbe. Előbb a Német-római Birodalom császárai, majd – ezt a kiüresedő pozíciót felhasználó – Habsburgok testesítették meg e törekvést. A huszadik században a nemzetiszocialista Egyesült Európa, mostanában az Európai Unió dolgozik ezen. Valahogyan nem állhatnak minket, meglehet éppen azért, mert még ragaszkodunk az eredeti alapvetéshez. Európa lelkiismerete vagyunk. Nem pályáztunk erre a címre. Hiába: az ellenállás maga sugallja ezt.

A nagy pör végül mindig úgy látszott lezárulni, hogy egy keletről jött brutális támadás miatt kompromisszumokat kellett kötnünk, sokszor az észszerűség határán túl is. Érintette ez az állami önállóságunkat és szellemi szuverenitásunkat is. Az első ilyen brutális támadást még átvészeltük, ez volt a „tatárjárás”. Beleremegtünk. A második az oszmán-török támadás. Ennek az lett a következménye, hogy három részre szakadt az ország, s végül az egyik részt uralma alá vonó „nyugat” a Habsburg Birodalom képében kiterjesztette felségterületét a pusztasággá vált egykori hódoltsági területre, majd az Erdélyi Fejedelemségre is.

A Magyar Királyság de facto elvesztette önállóságát, ráadásul fel is darabolták. Sok szép ellenállás következett. Mindenki ismeri Bocskai, Thököly, Rákóczi harcait, de még ennél is fontosabb volt az apró vályogházakban, szegényes nemesi kúriákban, s aztán már fényes kastélyokban is fellobbanó fény. Örököltük a legendákat, meséket, a táncokat, a dalokat, a viseleteket – s legfőképp a misztikus szavakat –, oly sok mindent, ami a mai napig nem engedte veszni ezt a nemzetet.

Annyira, hogy 1848-ban már elég erős volt az akarata kinyilvánítására és keresztülvitelére is. Nem akartunk mi kiszakadni az eredeti alapvetésből, amelyet Szent István államalapítása jelképezett. Nem akartunk kiszakadni a „nyugatból”, épp ellenkezőleg, a legfejlettebb – parlamentáris demokrácián alapuló – rendszert kívántuk s vele nemzeti céljaink akceptálását. Nekünk estek megint, de honvédseregünk fényesen helytállt. Jött hát megint a keleti veszedelem: Paskievics kétszázezer orosz katonája.

Leverettettünk a kelet által, hogy a „nyugat” megpróbálja – abban a formában utoljára – eltüntetni a magyar akaratot. Kompromisszum született, nem jó, de mégis olyan, amelyet a javunkra fordíthattunk volna. „Kiegyezésnek” hívják, erről már megoszlanak a vélemények. Ennek révén – látszólag egyenrangú félként – lettünk tagjai az egyik nyugati „szövetségnek”, csak éppen a döntő pillanatban kisebb veszélynek tűnt a háború a kelettel, mint a brutális szakítás. Mérlegeltek, döntöttek. Csúnya vége lett. Trianon.

A trianoni sokk olyan erős volt, hogy a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült elkerülni az újabb háborút. Előzőleg „csatlakoztunk” a Háromhatalmi Egyezményhez, amely Németország, Olaszország – és Japán – szövetsége volt, s velük Nagy-Britannián kívül szinte teljes Európáé. Kompromisszum volt ez, hiszen akkorra már jelentős revíziós sikereket értünk el. S jöttek a követelések és jött az ellenállás. Ennek tragikus szimbóluma Teleki Pál miniszterelnök sorsa. És jött a háború. Megint a kelettel, a Szovjetunióval. És jöttek az elnémuló jogok. Ennek is nagyon rossz vége lett. Hódoltság, de most már se „nyugati harmad”, se magyar Erdély. Az államunkat a „kelethez” csatolták, de a nemzetet nem sikerült. Ahhoz kevés volt az idő. Meg akarták ünnepeltetni velünk a „felszabadulást” minden évben, de szüleink még emlékeztek a harmincas évek hangulatára – az eucharisztikus világkongresszusra, a kassai bevonulásra –, emlékeztek a „ruszkik” tetteire negyvenötben, ötvenhatban; nagyszüleink pedig még Károly király koronázására, no meg Isonzóra, Doberdóra is.

A keleti hódoltságban, amelynek olyan szervezetei voltak, mint a Varsói Szerződés, nem volt nekünk vétójogunk. Leginkább semmilyen jogunk sem volt. Vágytunk rá tehát, akartuk, hogy legyen, s legyünk egyenrangú részei a „nyugatnak”, amelyhez lelkileg, szellemileg tartoztunk; legyen független államunk, szabadságunk. Részei legyünk annak a „nyugatnak”, amelyhez ezer esztendeje csatlakoztunk, úgy, hogy a kereszténység és az államszervezeti alapok mellé most már tegyük oda a demokráciát is. Úgy tűnt, sikerülhet. Kimentek a megszállók. Szabad választásokat tarthattunk.

Itt járt Budapesten II. Szent János Pál pápa, aki mindazt, amit akartunk, acélnál keményebb szelídséggel megtestesítette. Létrehoztuk a közép-európai országok visegrádi szövetségét. Csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unió­hoz. Kötöttünk „kompromisszumokat”, de úgy tűnt, megéri. Hiszen ez most már az „egész nyugat”. Nincs szétszabdalva. Fel sem merült, hogy szűk emberöltő alatt ez az „egész” nyugat csak a világ egyik tényezője marad. S nem is a legdinamikusabb, s nem is olyan vonzó, amilyennek látszott.

A globalizmus teljesen átformálta a világot, de nem úgy, ahogy arra számítottak. Ezért történik a politikai elitek értelmetlen kapálózása a birodalmak gyors létrehozására (Európai Unió), megerősítésére (Egyesült Államok, Oroszország), finom terjeszkedésére (Kína). Ez a logika vezet a háborúhoz. Vétót kell hogy emeljünk ez ellen. Szövetségesünk az emberek sokasága minden kontinensen. Ebben bízom én. Ezért fontos, ha egyedül maradunk is, ha úgy érezzük is, hogy senki nincs velünk, vállaljuk a véleményünket. Az igazunkat. Ha a sors ezt a küldetést szánta nekünk, teljesítsük be. Ehhez kell a vétó. Most megint háború van keleten. Mi megint egy nyugati szövetség részei vagyunk. Vigyázzunk!

Már csak azért is mert a mostani időkben újabb drámai kihívásokkal nézünk szembe: megjelent Magyarországon is egy nézet, amely szerint az önálló magyar nemzet és ennek garanciája, szuverén állama már nem is érték. Brüsszelből éppen azt támadják, amihez nagy áldozatok árán csatlakoztunk Szent István alatt és ezeréves folytonos harc révén. Az alapvetéseket. Az államok szuverenitását, önállóságát, a nemzeti létünket, kultúránkat és a kereszténységet.

És most megint háború van keleten. Ebből nem az a tanulság, hogy meneküljünk a kelethez vagy dőljünk a kardunkba (adjuk fel) – sokakon érzem ezt a hangulatot –, hanem az, hogy Európa népeivel együtt térjünk vissza az eredeti alapvetéshez. Ne is valami elvont ideológia révén, hanem mert egyedül az életet teremtő és önmagával békében élő ember – az isteni princípiumban megnyugvó szellem – viszi előbbre az emberiséget. Háborúban nemcsak a múzsák hallgatnak, de a jogok is elnémulnak. A keleti szél idáig sodorja a pernyeszagot, nyugatabbra mintha nem éreznék. De a jogokat már korlátozzák. Ezért kell nekünk vétót emelni. Jog és béke!

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Vizsgáztatás

ĀA kertünkben mindig történik valami. Most a rigófiókák estek áldozatul egy vörös macskának

Bán Károly

Bán Károly

Leváltott ellenzék

Ā„Orbán Viktor kormánya törvénytelen!” – olvasható Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnök közösségi oldalának fejlécén