Liberálisék fuszeklije

Már több mint egy évtizede sem tettek mást. (Akárcsak azelőtt, meg azóta.) Akkor – egészen pontosan az Élet és Irodalom 2011. évi április elsejei (mily jellemző) számában – az Esterházy Péter nevű többek között a következőket írta: „Mondják, lesz vármegye. Lesz ispán is? De, kedveseim, ispánban én jobb vagyok.” (Dehogy vagy, Petár, dehogy vagy, szegénykém…)

„Ezzel az új szomorúsággal üdvözlöm herceg, őrgróf, gróf, báró és lófő (nem, Zsozsóka, ez nem egy csúnya szó) honfitársaimat, a többiek nem számítanak, servustok, kérlek: Répavár és Salátakatáng grófja, Petrezselyemvár, Hagymafok és Murokháza örökös ura, a szuverén Macskagyökér-Rend lovagkeresztese, az Arany Uborka-Rend nagykeresztese, valóságos belső és titkos satöbbi, stb., stb.” Majd hozzáfűzi a jótét lélek: „Tévedések elkerülése végett: vármegye, ispán, hitvallás, ennek így semmi köze a tradícióhoz vagy mondjuk a nemzet múltjának tiszteletéhez, ez csak dagály és fuszekli, olyan mint az étlapon a tikmony, miközben a konyhában a mangalica-levespor az úr.”

Libernyákék vezérüdvöskéje bő évtizeddel ezelőtt tehát elővevé a fuszeklit – csak az a baj, hogy eme viseletékességnek szaga van. Igen rossz szaga. Magyarán: büdös, mint a fene.

Most a vármegye meg az ispán miatt már megint kísért a múlt. Nem, nem úgy és nem az, amire libernyákék gondolnak és gondolnának. A komcsi múlt, a nemzetpusztító szovjet hódoltság kora, meg a rendszerváltozást követő libernyáktobzódások ideje. Az, éppen az. Elnézegetem a vármegye–ispán-ügyben a mostani megjegyzéseket, hozzászólásokat, ilyen-amolyan kommentárokat, eszmefuttatásokat, és elrémülök. Mintha csakis a lumpenvilág kreatúrái uralnák az úgynevezett közbeszédet.

Mondandójuk szaglást érintő üzenete a grófi származékéval megegyező. Akinek talán leghitványabb mondata (nagyon sok van, igen nehéz választani!) az, hogy „ennek így semmi köze a tradícióhoz vagy mondjuk a nemzet múltjának tiszteletéhez”. Csak ahhoz van köze. Csakhogy nekik ez a hazugság (is) kell. Csak az kell. És cseppet sem zavarja őket – akárcsak 2011-ben, meg annak előtte, meg azóta is, máig – hogy a fuszeklinek igen rossz a szaga, ráadásul szakadt, lyukas, és réges-rég kizárólag kukára érdemes. Akárcsak ők maguk. Mindenestül.

Hogy tisztán lássunk, feleim: egyik kiváló pályatársam, Pozsonyi Ádám nem egészen három esztendeje, 2019 végén írta: „Hagyomány az, ami olyan régi dolog, amivel jól járunk. Ami győzelemre visz, a túlélést segíti.(…) Ami életigenlést ad és régi (…), és amin meg lehet hatódni, összekapaszkodni, koccintani rá, babánkat ölelni. (…) Őrizzük.”

Végső soron ennyire egyszerű (lenne) ez, magyarok. Ha libernyákék nem tipródnának még mindig itt körülöttünk fuszeklijeikben, lesajnálva és valójából kiforgatva mindent, ami nemes, ami emelkedett és így szép, ami felemelő, ami erősít, ami örömet ad(hatna), fuszeklijük bűzébe burkolva ezeregynéhányszáz év szívszorító magyar történelmét magyar hősökkel és magyar dicsőséggel, büszke magyar múlttal és reményteljes magyar jövendővel együtt. Meddig még?

(A szerző író)