Utolsó koncert

Telefonáltak, hogy van még egy hely a gépen, csak érjek oda. Hónapok óta készültem, kapva kaptam az alkalmon. Pár holmit, a legszükségesebbeket bedobtam a hátizsákomba, és rohantam. Tizenhét évesen az ember könnyen elrugaszkodik. Még egyedül van, de ennek semmi köze a későbbi magányhoz. Ez még nem sors, nem a világűr csöndje, hidege, ebben még benne a remény. Egy ilyen telefon is: gyere, siess, nem várhatunk! Átszállunk az óceánon, s már ott a nagy víz felett hallhatunk barbár és szent énekeket. Régóta tele volt már a szívem sóvárgással, amióta az eszemet tudtam, erre készültem. Egyáltalán nem foglalkoztatott Kádár János Lenin-rendje, sem látogatása a pápánál, a Charta ’77-mozgalomról meg nem is hallottam.

A repülőgép egész utasterét a rajongói klub tagjai foglalták el. Középkorú társaság. Az urak zakóban, nyakkendő nélkül, a hölgyek általában kiskosztümben. Bohémségre, zenére, lázadásra legfeljebb a mókás kalap utalt a fejükön. A lány, aki hívott, az egész út alatt ügyet sem vetett rám. „Elfeledtelek” – mondta aztán mosolyogva.

Az indianapolisi repülőtéren landoltunk, vagy inkább Los Angeles lehetett? Összemosódtak a mélyben a tarka ház- és facsoportok. Egy busz várt, amellyel egyenesen a sportcsarnokhoz mentünk. Gyorsan elfoglaltuk a helyünket, egészen közel a színpadhoz. Hosszú órák teltek el, míg megtelt a Market Square Arena. Igen, ez Indianapolis. Jól megnéztem a közönséget. Tisztes családanyák kiöltözve rendesen. Frizura, paróka, smink, ékszer. Férjek, barátok. Az ember azt hinné, nem lehet kihozni őket a sodrukból. Az ifjúság távol maradt. Ők Los Angelesbe mentek. Igaz, régóta nincs már Beatles, a Stones sem játszik mostanában, a Who is már csak legenda, a Pink Floyd túl elvont. Hendrix, Morrison, Joplin rég halott. Amerika idegeit extravagáns vérlázítás borzolja: Alice Cooper, a Kiss és az Aerosmith.

Ezerkilencszázhetvenhét június 26. van. Indianapolisban Elvis Presley lép fel a Market Square Arenában. Telt ház van. Az egész város Elvis-lázban ég. Mindenfelé fényreklámok köszöntik az énekest. Még nem tudja senki, hogy ez lesz az utolsó koncertje. Azt sem sejtik, hogy a hatalmas sportcsarnokot később felrobbantják és elbontják.

Ugyanezen a napon Los Angeles mellett, Inglewoodban a Forum Arenában a Led Zeppelin adja utolsó koncertjét, mielőtt visszatérne a turnéjáról Angliába. A Forum Arena kör alakú épület, fehér oszlopai­val szinte lebeg a forró kaliforniai levegőben. Inkább illene Rómába az EUR negyedbe a „kocka Colosseum” mellé, mint ide. Van, akit hatalmas ufóra emlékeztet.

Az ifjúság ma ideröppent. Izgatottak, kissé egzaltáltak. Fogékonyak az extázisra. Még keresik önmagukat. Nem tudják, szelíd hippik legyenek-e, vagy agresszív lázadók. S ha már tudják is, vajon megéri egy életre, vagy elég csak néhány órára? Talán csak abban biztosak, hogy ebből a neuraszténiás világból menekülni kellene. Erre a zene éppen olyan alkalmas Indianapolisban, Los Angelesben, mint Budapesten.

Végre megszólaltak a hangszerek. Richard Strauss. Az Imigyen szóla Zarathrustra bevezető hangjai. Amikor a napfelkeltét elővarázsoló hangok mögül feldübörögnek a dobok, megjelenik Elvis. A tömegen végigfut az izgalom. Elvis negyvenkét éves. Idegesnek látom. Föl-le mászkál a színpadon, mint ketrecben a tigris. Azután, mint aki szembesül a megváltoztathatatlannal, énekelni kezd. Bizonytalan, keresi a tekinteteket. De nem lát senkit, a reflektorok elvakítják. Áll a fényben, iszonyú teher a vállain.

Vissza-vissza a dalhoz, a dal majd megszabadít a kínoktól. És a közönség elnézi, hogy beteg, meghízott, ömlik róla a verejték, mozdulni is alig tud, a szöveget is elfelejti. „Megölöm a húszéves srácot, megölöm azt, aki voltam, és leszek a Király.” A terem zeng-bong, sikít, őrjöng. Elvis gúnyolja saját nagy slágereit, motyogja, torzítja, közben adakozó tekintettel törölközőket osztogat. Az a törölköző – ha csak egyetlen pillanatig is – az izzadt nyakát érintette. Már szertartáson vagyunk. Minden rituális mozdulat a szertartás része. Nem póz, legenda. Ezrek sírnak megrendülten, mások nevetnek boldogan. Ugyanabban a pillanatban. Ilyesmit csak nagy varázslók képesek elérni.

 „Ne öld meg azt a srácot! Most is az vagy. A régi vagy! Szeretünk!” – könyörög könnyes szemmel egy asszony. Senkin nem látszott úgy a halál közelsége a színpadon, mint Elvisen ezen az estén. Keresi a zenésztársai tekintetét. „Látjátok? Azt hittétek, nem tudom megcsinálni? Bedőltetek.” S végig az ön­irónia. A Jailhouse Rock alatt a teste szinte mozdulatlan. Erőlködést mímelve próbálná dobálni a lábait jobbra-balra. Kaján tekintete összevillan a zenészekkel. A lábai nem engedelmeskednek. Az emberek szinte várják, hogy ott helyben összeessen. És mégis él! Elvis él! De már nincs a színpadon. Nem mozdul senki. Bemondják: Elvis elhagyta az épületet. Soha többé nem állt színpadra. Néhány hét múlva meghalt.

Elvisről azt hitték sokan, hogy halhatatlan. Hiszen a húszéves „izgató”, a lázongó srác eltűnt a hadseregben, és nem is jött már vissza. És hová tűnt a filmek habkönnyű világának Elvise? És az ereje teljében a zenéhez újra visszatalált szupersztár, aki a világ első műholdas közvetítésű show-ját adta Hawaiiból? Valaki más áll most itt a színpadon. Így adták vissza az ufók? Ő az vagy csak egy árny. Árnyék-önmaga.

Los Angelesben, a hatalmas repülő csészealjban a Led Zeppelin rajongói nem foglalkoznak a halhatatlansággal. A banda a csúcson van, hatása frenetikus és elsöprő, éppen úgy, mint szinte minden egyes koncertjük. Az okkultizmusba mélyen elmerülő Jimmy Page gitáros kínai sárkánnyal hímzett fekete fellépőruhája legalább olyan fontos kellék, mint Elvis gyöngyökkel, drágakövekkel kirakott királyi jelmeze. Másfajta, misztikus, enigmatikus jelenség ez, nem az ember halhatatlansága, hanem az akarat halhatatlansága tapadt rá.

A koncert kezdete előtt – a banda még az öltözőben van – vihar előtti csend érzete támad. És aztán három órán át a megvadult természet, mennydörgés, villámlás, megszakítva lágy fuvallatokkal, rémült jajgatásokkal, dübörgő égiháborúval. A vihar magával ragadja a hallgatóságot, felkapja, elejti, tépi, összerázza, simogatja. Robert Plant éneke héja vijjogása Stonhenge felett. A szentély építőinek kezében tízezer éves szerszámok. Az akasztófadomb alján rémült nyúl iszkol az erdő felé. A dobok és gitárok dübörgése Achilles utolsó csatáját idézi, az orgona lágy dallamaival hatalmas léghajók suhantak az égen.

Egyszer csak elkezdik játszani Elvis Mys­tery Train című dalát. „Vad, laza és spontán volt.” Volt egy pár perc, amikor a gitárszóló alatt az énekes hanyatt feküdt a zongorán, és elszívott egy cigarettát. Vajon mire gondolhatott, mi járhatott a fejében. Mi lesz holnap? Mi az értelme ennek az egésznek? A cigaretta egy máglya, s üszkén elhamvad ez a világ. A koncert végére mindenki teljesen kimerült, és talán boldog is. Ez után érkezett a hír: Robert Plant ötéves kisfia, Karac meghalt egy rejtélyes betegségben. Plant hazautazott Angliába. Azt hiszem, soha nem heverte ki ezt a csapást, ahogy a Led Zeppelin se. Page és a többiek is feledték az okkultizmust.

Így van ez. Az egyik pillanatban még a halhatatlanság elérhe­-tőnek tűnik, terveink vannak, elmé­­-le­teink, a másik pillanatban minden összeomlik, elér a balsors, olyan csapás ér, amilyet el sem tudunk képzelni. Elszólítva vagy még életbe ragadva „lelkünk időnap előtt halálba ring”. Azon a júniusi vasárnapon tényleg telefon ébresztett. Egy lány hívott, hogy lent van Zamárdiban. Menjek. Sietve néhány holmit hátizsákba dobáltam, irány a Déli. A vagon ajtajának lépcsőjén ülve kinyílt a táj, a lány tiszta arcát láttam a felhőkből kirajzolódni. Valahol Fehérvár előtt hosszan álltunk. Elszívtam egy cigit, a füst és az ég kékségében tisztán éreztem: lesz valahol ma a messzeségben egy utolsó koncert.

(A szerző történész)