A konzervatív siker 12 pontja

A legnagyobb várakozás Orbán Viktor beszédét előzte meg, melynek a legtöbbet idézett része a konzervatív siker receptje volt 12 pontban. Úgy kezdte, hogy a tizenkettő a magyar forradalmárok „szerencseszáma”.

Az 1848–49-es forradalom egyik legfontosabb dokumentuma a márciusi ifjak által kidolgozott Mit kíván a magyar nemzet című, 12 pontból álló petíció. Horváth Attila jogtörténész így fogalmaz: „A 12 pont lényegében vázlata annak, hogy milyen jogszabályokat szerettek volna elérni a márciusi ifjak, amivel megvalósulhat a modern polgári Magyarország alkotmányos berendezkedése.” Az 1956-os pontok hasonlókat fogalmaznak meg: a szuverenitás kivívása mellett gazdasági és társadalmi követeléseket is.

Orbán 12 pontja nem az előzőekhez hasonló követeléssor, hanem a világ konzervatívjainak győzelmi receptjét adja meg, hiszen a szabadságot kivívtuk, rendelkezünk egy kiváló alkotmánnyal, amelyről Európában elhangzott, hogy „az új magyar alkotmány üdítő kivétel a huszonegyedik század erkölcsi sivatagában, egy örökségét és önállóságát visszakövetelő, civilizált nemzet szellemi terméke”. A pontok egyszerre szólnak a politikusoknak, de ugyanolyan érvénnyel a kisközösségeknek, sőt az egyes embernek is. Ez nemcsak a „liberális progresszió legyőzésének nyílt, szabadon felhasználható receptje”, hanem egy viselkedési kódex is, a konzervatív világlátás 12 törvénye.

Az első, miszerint „a saját szabályaink szerint kell játszani” nemcsak egy stratégiai alapvetés, hanem eredendően az identitásunkról szól, hiszen a keresztény-nemzeti-polgári önmeghatározás és öntudat birtokában vagyunk képesek erre. Ez a pont az önfeladás ellen hat egy identitásvesztett világban, ahol az emberi, azaz a férfi-nő teremtettségén alapuló, a közösségi, nemzeti és a vallási identitás is relativizálódott. Ez viszont az önazonosság-tudat törvénye.

A második pont a „nemzeti konzervativizmus a belpolitikában”. A belpolitikát a lehető legtágabban, kulturális dimenzióként értelmezve ez azt jelenti, amit egy mondattal ki lehet fejezni magunk számára: „A világon a legjobb dolog magyarnak lenni!” Hiszen a magyarságunkat, a magyar nemzethez tartozásunkat csak mi magyarok vagyunk képesek kifejezni, megmutatni. Ez a magyar megmaradás törvénye.

A harmadik pont a „nemzeti érdek vállalása és képviselete a külpolitikában”. A nyílt társadalom vízióját kergető világban a nemzeti érdek szitokszóvá vált. Holott a nemzethez tartozás egy olyan mindig megújuló erőforrás, ami a nemzet legnagyobb kincse. Ennek tudatos vállalása a nemzetközi színtéren nemcsak az érdekeinket, de az értékeinket is megmutatja. Még akkor is, ha ezzel egyedül maradunk. Ez a bátorság törvénye is.

A negyedik pont: „Legyen médiánk!” Olyan orgánumok, amelyek felerősítik a keresztény-nemzeti-polgári eszmevilágot az élet minden megnyilvánulásában. Ennek kell menni a nap huszonnégy órájában: a politikai megnyilvánulásokban, az országimázsban, a vallási meggyőződésünk kinyilvánításában, a kisközösségi kapcsolatokról szóló híradásokban is. Ez a világos beszéd és a közösségépítés törvénye.

Ötödik pont: „Leplezd le ellenfeleid szándékát!” Eddig mindig csak követtük az eseményeket, nem hittük el, hogy a liberális progresszió vadhajtásai eljutnak hozzánk az illegális migrációtól az LMBTQ-propagandán át az értelmetlen eladósodásig, és lám, itt zörgetnek az ajtónkon. Az eddig lomha konzervativizmusnak elébe kell mennie a káros világeseményeknek, proaktívaknak kell lennünk! Ez a lélekjelenlét törvénye.

A hatodik a gazdaságról, a munka becsületéről szól, arról, hogy „az emberek előre akarnak jutni az életben, jobb életet szeretnének a gyermekeiknek, mint nekik jutott”. A mi mottónk: „Velünk még az is jól jár, aki nem ránk szavaz.” Ezzel totális ellentétei vagyunk a liberális progressziónak, „akikkel még azok is rosszul járnak, akik rájuk szavaznak”. Terjesszük a „jó munka” iránti igényt! Ez a testi-lelki-szellemi felemelkedés törvénye.

A hetedik az, hogy „ne szoruljunk ki a szélre”, ne dőljünk be a szélsőségeknek! A középen maradás a fontos célok és szempontok egyidejű és teljes elérését szolgáló megközelítés, amely mentes a megalkuvástól, az engedékenységtől, ugyanakkor fölösleges kényszert, erőltetést sem tartalmaz, és amelyik minden érintett félnek és általában véve az élet minden területének hasznára van. Ez a normalitás törvénye.

A nyolcadik az, hogy „mindennap olvassunk”! Ez azt jelenti, hogy folyamatosan lépést kell tartanunk a világ eseményeivel, ismernünk kell a változás mélyebb összefüggéseit, különben az elsodor minket. A konzervatív magatartás nem merevséget jelent, hanem az alkalmazkodásnál sokkal többet. Ez a pont a sekélyesség elleni küzdelemről is szól, vagyis az élet minden területén legyünk igényesek! Ez az örök megújulás törvénye.

A kilencedik az, hogy „legyen hitünk, törődjünk a hitélettel”! Ez az, ami megszabja a korlátainkat, a transzcendens irányultság nélkül nem fogunk a mindennapokban sem helytállni. Ez igaz közéleti emberként, férjként-feleségként, pedagógusként, orvosként, kétkezi munkásként, mesteremberként, mezőgazdaságban dolgozóként, nyugdíjasként egyaránt. Váljunk hiteles, gyakorló keresztényekké! Ez a belső iránytűnk, az istenkapcsolat törvénye.

A tizedik pont: „keressünk barátokat”! Soha ne azt nézzük, hogy miben nem értünk egyet, hanem azt, hogy hol vannak a közös pontjaink. Az állandó liberális támadások leszoktatták a konzervatív tábort a barátságépítő törekvéseiről, mert annyira a védekezéssel voltunk elfoglalva. Mostantól viszont a bizalom kötelékét kell építsük nemzetközi, közösségi és személyes kapcsolatainkban egyaránt. Ez a szövetségkötés törvénye.

A tizenegyedik pont így szól: „építs közösségeket”! A 2002 után induló polgári köröket magasabb szinten újjá kellene szervezni. Alapja az, hogy a közösség Jean Vanier szerint „az ünnep és a kiengesztelődés helye”. A közösségben történő ünnepekre és a kiengeszteletlen világunkban a megbékélésre múlhatatlanul szükségünk van. Atomizált társadalmunkban a lokalitást kell átszőni közösségekkel. Ez a feltétlen összetartozás törvénye.

A tizenkettedik pont: „Építs intézményeket!”, amelyek maradandóságukkal képesek lesznek generációkon át megújítani a politikát, a közösségi életet. E téren leginkább a helyi, kisközösségek által fenntartott intézményekben van hiány, amik a lokalitást tudják tartósan élettel megtölteni. Ilyen lehet például a Széchenyi által megálmodott kultúrintézmények, társaskörök, klubok hálózata. Ez a múlt és a jövő közötti hídépítést szolgálja, vagyis a jövőépítés törvénye.

Mi mindebben a forradalmi? Egy olyan világban fogalmazódtak meg ezek a gondolatok, ahol ezeknek az ellenkezője létezik, ezért süllyedünk bele a relativizmus, az örvénylő káosz, a fokozódó entrópia világába. Ezek a pontok viszont az ellenállás, sőt az ellentámadás törvényei. Éljünk ezek szerint!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)