Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Arról, hogy nem mindegy, mit olvasunk

Szobakatedra

„A könyvek úgy hatottak rám, mint a tanítómesterek, mint a próféták és mint a nők” – írja Szabó Lőrinc a Könyvek és emberek az életemben című esszéjében. A líra kötőanyaga föloldja ugyan az említett hatások közötti határokat, és bár sokan mondanák, hogy a tanítómesterben tulajdonképpen ötvöződik a másik kettő, Szabó Lőrinc női nem iránti legendás vonzalma akár arra az egyszerűsítő kijelentésre is késztethet, hogy a könyvek olyanok voltak számára, mint a nők. Mert keveredik itt a birtoklás- és a tanulásvágy; a tény, hogy olvasva – és a sejtés, hogy szeretni vágyakozva – alszik el esténként; a világ és önmaga közvetlen megfigyelésének szándéka; s a módszer elsajátítása: hogyan illessze a tudásmorzsákat rendszerbe. Ráadásul az igazi nők sajátja az is, a költő szavaival, hogy „körém raktározzák a tér és idő elérhetetlen messzeségének egy kellemes, baráti részét”.

Szabó Lőrinc kíváncsisága ugyanúgy nem ismert határt, mint az élvezetvágya – s erről is tanúskodik a tőle vett idézet, mely szerint: „a szellemi közlések tartalma vagy formája legjobb gyönyörűségeim közé tartozik; és ugyanilyen határtalannak kell mondanom a kicsinységem, szegénységem és magányom érzését, amely ellensúlyozásképpen kiszélesíteni szeretné a határait”. Ez a kiszélesítés a Semmiért egészen című vers üzenetében is megfogalmazódhat vagy A huszonhatodik év lírai rekviemjében, de a keleti filozófia hatását is mutató Te meg a világ és Különbéke című kötetek verseiben szintén fölfedezhető.

Borges szerint a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása. Hozzátehetjük, hogy mivel minden információ beépül a világról alkotott képünkbe, azok az értékszocializáció részei lesznek – úgy is, hogy tiltakozunk ellenük. Információ mindaz, amit látunk, hallunk, érzékszerveinkkel tapasztalunk, információ a rájuk adott reakció, de a televízión, interneten vagy beszélgetéseken keresztül is millió új „adat” zúdul ránk. S információ az olvasmány, benne a fikció­val, és a saját képzeletünk által teremtett „fikcióbitek” is a valóságot alakító információvá válnak.

Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy mit olvasunk – és minél többet olvasunk szépirodalmat, ami a képzeletünk része lesz, annál jobban ki tudjuk rekeszteni a mások által kreált valóságról szóló információkat. A szépirodalom – noha az is valóság, és bár „fikciós egyezményt” követ – eleve nem azzal a szándékkal születik, hogy a „köznapi” valóság helyére lépjen, hanem abban segít, hogy metafizikai (a testi létezésen túli) képzeteinkhez közelebb álló világot alkottasson meg az olvasóval.

Mindenki saját valóságát az agy, a neuronok közötti szinapszisok, a kapcsolódási pontok milyensége és minősége hozza létre – nem beszélve ezúttal a titokzatos kvantumhatásokról, mert az egy külön értekezés kiindulópontja lehet –, ezért eleve abszurd az a feltételezés, hogy ugyanazt a dolgot mindenki ugyanúgy lássa. Egyáltalán nem biztos, hogy egy filozófus, egy közgazdász vagy egy orvos valósága érvényesebb, mint egy látássérült diszpécseré, egy földművesé vagy egy kisgyereké. De még a „pszichiátriai esetként” kezeltek vagy a nemi és politikai identitásválságban lévők valóságát is érdemes volna a fentiek szerint árnyalni.

Nem véletlenül beszél Szabó Lőrinc egy 1929-es esszéjében „a szavak kémiája és a kimondott világ” relációjáról. A szavaknak „e végtelen kémiá[já]ban pillanatok alatt születnek, semmisülnek meg, lépnek átváltozásból átváltozásba az elemek. Élet és nemlét itt szinte ugyanaz” – írja. Ő egyébként ugyanúgy érdeklődött a pszichológiai, mint a magatartását igazoló morálfilozófiai természetű olvasmányok iránt, érdeklődéssel forgatta a természettudományos vagy művészi munkákat. Olvasói szubjektivitása nemcsak a válogatásra és az értelmezésre vonatkozott, hanem az ismeretanyaggal való azonosulásra is.

„Tegnap éjjel egy klimatológiai értekezéssel aludtam el. Oly heves izgalomban tartott, mintha a monszunok, a hő és a szél, a valóság világfürdője csobogná körül érzékeimet. […] néha még egy statisztika, sőt egy menetrend is csakúgy fürdet a fantasztikus realitásban. Vonz minden, amit nem ismerek, s a valóság megközelítése kifogyhatatlan kalandok lehetőségét adja.”

Ezért is lehet érvényes az olyan irodalomtudományi értelmezési módszer, az úgynevezett összehasonlító vagy hatástörténeti-filológiai megközelítésmód, amely egy-egy író szövegén kívül a szöveg létrejöttére hatást gyakorló olvasmányokat is vizsgálja. Ezek a jelek olykor el vannak rejtve a szövegben, máskor az író és költő ars poeticája részeként fogalmazza meg a „könyvek és emberek az életemben” típusú hatásokat.

Szabó Lőrinc esszéjében így: „Köröttünk élnek ezek a tények, köröttünk a kimondott világ, csak meg kell látni, hogyan borítja el a fizikai tények síkságait, domb- és hegyvidékét, mint a Föld felületét az életadó levegő. Ki foghatná össze, minden pillanatban hány milliárd szó hat egymásra és a valóságra egyetlen országban is?” – Mindegyik létrehoz egy valóságot, mert mindegyik szó a cselekvés egyik formája. És vajon mennyi közülük a naiv hittel vallott, és mennyi a szándékosan torzító, hazug; mennyi robbant ki háborút, és mennyi szól a béke mellett; mennyi támaszt föl vagy ítél halálra; mennyi szítja a gyűlöletet, és mennyi nem meri kimondani a szeretetet?

A válaszom tehát e hosszabb okfejtés után egyszerű és rövid. Azért nem mindegy, hogy mit olvasunk, mert az olvasmányokból szerzett „információk” is meghatározzák azt a folyamatot, ahogy s amilyennek a valóságot megteremtjük. És végül mindenki ebben a valóságában él!

(A szerző irodalomtörténész)