Lóránt Károly

Vélemény és vita

Az ígéretektől a háborúig

Az orosz–ukrán háború nem ez év február 24-én kezdődött, hanem 1998 áprilisában, amikor az amerikai szenátus elfogadta a NATO kiterjesztéséről szóló határozatot, amelyet Clinton elnök jelentős külpolitikai győzelemként üdvözölt, mint amely „fontos mérföldkő az osztatlan, demokratikus és békés Európa felé vezető úton”.

Néhány évvel ezt megelőzően, 1990. február 9-én a Kremlben tartott tanácskozáson James Baker amerikai külügyminiszter a következőket mondta Gorbacsovnak: „Megértjük a keleti országok biztonsági igényeit. Ha Németország egésze a NATO tagja lehetne, akkor a NATO erőit egy centiméterrel sem terjesztenénk ki kelet felé. A nap végén, ha ez mindenki számára elfogadható, akkor a megbeszéléseket két plusz négyes formában folytathatnánk, amelyben ezt az eredményt elérhetnénk.”

A Szovjetunió azonban hamarosan felbomlott, elsőként Litvánia, már 1990 márciusában kimondta a függetlenségét, és ezt látva egyes amerikai stratégák már megfogalmazták az „egypólusú” világrend létrejöttét. Charles Krauthammer, a nagy amerikai és világlapok egyik legszorgalmasabb és legismertebb kommentátora, az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben fejtette ki, hogy most évtizedekig az Egyesült Államok által uralt, egypólusú világrend következik: „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását.” Ezt követően 1993-ban a NATO létrehozta a Békepartnerségi Programot, amely a gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is „békepartnerré” vált.

Zbigniew Brzezinski, volt nemzetbiztonsági tanácsadó 1995-ben, a Foreign Affairsben publikált egy kis tanulmányt a NATO bővítéséről (A Plan for Europe: How to Expand NATO), majd 1997-ben egy könyvet publikált a Nagy sakktábla címmel (The Grand Chessboard), amelynek az alcíme utalt is a mondanivaló lényegére: Az amerikai elsőbbség és annak geostratégiai követelményei. Brzezinski szerint a világ jövője Eurázsiában, sőt annak is a közepén, a volt Szovjetunió déli tagállamainak területén (a világsziget közepén) dől el, mert népességét és természeti erőforrásait tekintve ez a terület az, amelynek jelentős fejlődési perspektívái vannak.

Ezért azután Amerika számára „a legközvetlenebb feladat annak biztosítása, hogy egyetlen állam vagy államegyüttes se legyen képes kiűzni az Egyesült Államokat Eurázsiából vagy akár csak jelentősen csökkenteni döntőbírói szerepét”. Kellő előrelátással még azt is hozzáteszi, hogy „mivel Amerika egyre inkább multikulturális társadalommá válik, egyre nehezebb lesz konszenzust kialakítani külpolitikai kérdésekben, kivéve egy valóban masszív és széles körben érzékelhető, közvetlen külső fenyegetést”. Vagyis Amerikának globális hatalma, az egypólusú világrend fenntartása érdekében egyre inkább külső ellenségeket kell keresnie, olyanokat, amelyek a széles közvélemény szemében igazolják Amerika külpolitikai lépéseit.

A jelenlegi orosz–ukrán háborúhoz közvetlenül a könyv negyedik, Oroszországgal foglalkozó fejezete kapcsolódik, amely a Fekete lyuk címet viseli utalva a Szovjetunió felbomlása után keletkezett geopolitikai vákuumra. Ebben a fejezetben Brzezinski kifejti, hogy Ukrajna elvesztése geopolitikai szempontból katasztrófa Oroszország számára, mert drasztikusan korlátozza Oroszország geostratégiai lehetőségeit.

Oroszország csak Ukrajnával és Fehéroroszországgal együtt nagyhatalom, ezek – de különösen Ukrajna nélkül – Oroszország többé már nem egyenrangú partner. Brzezinski szerint Oroszország választhat a teljes elszigeteltség vagy a terjeszkedő, Ukrajnára és Grúziára is kiterjedő NATO-val és egy Amerikához kötődő és növekvő Európai Unióval való külső partneri kapcsolat között.

Az Egyesült Államok ezután, mindent meg is tett azért, hogy a volt szocialista országokat, illetve a Szovjetunió volt tagországait, különösen Ukrajnát és a közép-ázsiai országokat geopolitikai hatáskörébe vonja. Ezt szolgálta – többek között – a NATO-békepartnerség és különböző civil szervezetek és a „színes forradalmak” finanszírozása. Ukrajnába például az amerikai külügyi államtitkár, Victoria Nuland szerint ötmilliárd dollárt fektettek be a „demokratikus mozgalmak” támogatására.

2008-ban a NATO bukaresti ülésén az Európai Gazdasági Közösség hat alapító államának ellenkezése ellenére elfogadtak egy olyan határozatot, amely lehetővé tette Ukrajna és Grúzia NATO-tagságát. Ezt követte 2014-ben az oroszokkal jó kapcsolatokat ápolni kívánó Janukovics elnök megbuktatása és egy erősen nacionalista, oroszellenes vezetés hatalomra segítése, majd Ukrajna felfegyverzése. Oroszország azzal a perspektívával nézett szembe, hogy a fekete-tengeri flottabázisa hamarosan NATO-kézre kerül, ekkor döntöttek a Krím félsziget elcsatolásáról.

Az erőszakos ukránosítással szembeforduló oroszok és orosz nyelvű ukránok által lakott területek autonómiát követeltek, amit nem kaptak meg, ekkor indult meg ezek elszakadása, majd a fegyveres harc, ami a kiegyezést célzó minszki egyezmény bukása után végül a februári orosz beavatkozáshoz vezetett.

Tehát a mostani háború nem úgy kezdődött, hogy Oroszország megtámadta a független és demokratikus Ukrajnát, hanem a háború egy hosszú folyamat vége, amelyben Oroszország egyre hátrált a terjeszkedő NATO-val szemben. Még 2022 januárjában is mód lett volna a háború elkerülésére, de a Genfben zajló amerikai–orosz tárgyalásokon Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes határozottan elutasította Oroszország azon kérését, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hová hátrálni.

A Krím elfoglalása, 2014 óta a NATO-országok szankciókat vetnek ki Oroszországra, de időközben a sokkal átfogóbb stratégia is kialakult, amelyet az amerikai hadügyminisztérium megrendelésére a RAND Corporation, a fegyveres erők igényeinek kielégítésére alakult kutatóintézet dolgozott ki még 2019-ben. Az igen alapos, 354 oldalas tanulmány címe Oroszország kiterjesztése: versenyzés előnyös helyzetből, és a lényege Oroszország kivéreztetése olyan területeken versenyeztetve, ahol a Nyugatnak nagy fölénye van. Ezek olyan gazdaságpolitikai intézkedéseket foglalnak magukban, mint a kőolajexport akadályozása, a földgázexport és vezetéképítés akadályozása, továbbá más hasonló szankciók és az agyelszívás. Már itt megjelenik az orosz gázimport teljes felszámolása, amelynek megvalósíthatóságát mintegy tíz-tizenöt évre becsülik.

A javasolt geopolitikai intézkedések közé tartozik az Ukrajnának nyújtandó fegyverek, a fehéroroszországi rendszerváltozás elősegítése, a dél-kaukázusi feszültségek kihasználása, az orosz befolyás csökkentése Közép-Ázsiában és az orosz jelenlét kikezdése Moldovában. Ezek az Oroszország kivéreztetésére, befolyási területének zsugorítására vonatkozó javaslatok tehát jóval megelőzték Ukrajna megtámadását. Az ember néha elgondolkodik azon, ha hasonló intézkedésekre vonatkozó javaslatok jelennének meg, mondjuk, orosz vagy kínai kutatóintézetéknél, az milyen visszhangot váltana ki az érett nyugati demokráciákban.

A háborúhoz tehát nagyon sok és egyenként talán lényegtelennek is tűnő lépés vezetett, mintha egy pohárba vizet csepegtetnénk, mígnem többet már nem bír elviselni a pohár. Ma még senki sem tudja megmondani, hogy meddig tart a háború, és mi lesz a végeredménye, de az talán biztosra vehető, hogy Oroszország az elfoglalt területekről nem fog kivonulni, Ukrajna tehát mindenképpen vesztes lesz. De talán még nagyobb vesztes lesz Európa, amely nemcsak az olcsó nyersanyagokat, de egy hatalmas exportpiacot is elveszít, és sokkal inkább, mint eddig, ki lesz szolgáltatva az amerikai, pontosabban az amerikai politikát meghatározó erőknek. És valószínűleg inkább ez és nem Ukrajna NATO-tagsága volt a cél.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Az érdemtelenek pártja

ĀJakab Péter a Jobbik kontraszelekciójának tragikus végterméke, és még nem látjuk a párt történetének végét, nem tudjuk, hogy ki jöhet még

Deme Dániel

Deme Dániel

Az elveszett paradicsom

ĀJohn Milton 17. századi angol költő szavai jutnak eszembe, amikor visszagondolok a múlt heti olaszországi migránsfosztogatások borzadályára: „Jobb uralkodni a pokolban, mint szolgálni a mennyekben”