Domonkos László

Vélemény és vita

Svájci édes

A csokoládé az országközhelyek sorában éppúgy Svájchoz tartozik, mint Olaszországhoz a makaróni vagy Oroszországhoz a vodka

A közhelyekkel nem nagyon lehet mit kezdeni: makacs laposra taposottságukban az embernek Baselben, a Rajna partján ugyanúgy az eszébe jutnak, mint a keserű felismerés, hogy Svájc is mennyire más már akár 1980-hoz képest is, midőn először jártam itt: szivárványos zászlók négyesével (!) már a sétálóutca, a Freienstrasse legelején is, a feltűnően migránsforma meg a burkában grasszáló embertárs legalább háromszor-négyszer annyi, mint Budapesten, az itteni magyarok meg szomorúan és felháborodva mondogatják, hogy a svájci sajtó is majdhogynem annyira vadul és hisztérikusan magyarellenes, mint a szomszédos német vagy a francia.

A Basler Zeitung első oldalán kis színeske gyanánt most mindenesetre orrszarvúgyerek anyukájával és blazírt híradás arról, hogy a német állam segítséget kért a svájci Bundesrattól az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások ügyében. „A svájci németajkúak nem nagyon szívelik a németországiakat”, mondják a baseli magyarok, hozzáfűzve: a forradalom utáni időkben, midőn tízezernél is több magyar élt az országban, egészen eltérően festett nemcsak a magyarokhoz való viszony, de az egész svájci öntudatkép is, minden velejárójával.

Trianonra emlékezve a már igen-igen idős egykori ’56-osok viszont – legtöbbjük tinédzser, de akadt, aki alig három-négy éves kisgyerek volt, mikor idekerült – vitézül, megható eltökéltséggel, szilárdsággal állják a sarat: tényleg mindhalálig. Henrik bátyám, 93 elmúlván, olyan ragyogó humorral, sziporkázó elmével és friss temperamentummal érkezik és nyilvánul meg, úgy sürög-forog a fogadás borospoharainak gyűrűjében, akárcsak Váradi Miklós vagy még jó néhány társuk, kiegészülve több, Erdélyből (főleg az 1990 fekete márciusa, a magyarellenes pogrom után) érkezett társukkal, hogy kifejezetten szívet-lelket melengető élmény velük lenni.

Amikor pedig a magyar–angol meccs eredménye megérkezik: akkora üdvrivalgás tör ki a hatszáz éves, már jó Luxemburgi Zsigmond királyunk által is látott-látogatott Münstersaal históriai nagytermében, hogy tán még a Downing Streeten is hallani. A hír és a magyar együttlét édessége sokszorosan felülmúlja a (még mindig,valóban) nagyszerű svájci csokoládékét, a Tobleronétól a Suchardig: igen beszédes és szemléletes példája mindez ama egyetemleges igazságnak, hogy az annyira hőn vágyott siker mekkora felhajtóerővel is bírhat (nemzetünk számára pláne). Jó most itt és így lenni Svájcban – mert ami keserű (és meg-megkeseredhet) – folyvást kiegyenlítődik, visszaédesedik, egyféle különleges, transzformálódó svájci édesség gyanánt – az itteni magyar közösség látványa által.

A református istentiszteleten éppúgy, mint a fogadás enni-innivalóit előkészítő asszonyok körében, az ifjúkori budapesti csavargásokra emlékező egykori ifjoncokat hallgatva vagy éppen az itt már 1958-ban Hungária néven létrehozott, a forradalom utáni legelső külhoni magyar sportegyesületre emlékezve: mind-mind az élni akarás, a találékonyság, az életerő és az öntudatos hit megtartó erejének bizonyítékaiként sorakoznak, hol jobban, hol kevésbé feltűnően. De mindig következetesen és mindig meglévően és kitartóan.

Akcentusos magyart elvétve sem hallani, az otthonokban rengeteg a magyar könyv, ha a magyar kultúra nagy alakjait említem, nem bamba ürességgel mélázó tekintetek vesznek körül, mint otthon oly gyakran. Szállásadónőm néprajzi könyvtárát maga Bálint Sándor bátyánk is elismerő csettintéssel konstatálhatná, de szépirodalomból vagy történelemből sem állnak rosszul. Az erdélyi asszonyka pontosan tudja, hogy a román uralom idején, végig a Ceausescu-rendszerben is Continentalnak nevezett patinás kolozsvári szálloda egykori eredeti neve New York vala, és Nyehó becenévvel illették a főtéren sétáló magyar polgárok. Váradi Miklós komoly sporttörténeti könyvet írhatna a magyar labdarúgás 1956 utáni históriájáról, beleértve a rendszerváltozás előtti és utáni éveket egy­aránt. A sort még lehetne folytatni.

A közhelyeket kitaposott igazságoknak szokták mondani, és e kategóriába persze hogy a svájci csokoládé is beletartozik. Ez az egész mégis teljesen más. Megnyugta­tóan más. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Havasok, Jakabok

ĀFricska. Azt mondja Havas Henrik, hogy neki voltaképpen nem mondtak föl a Jobbik párttévéjénél, az N1TV-nél, csupán a nyár miatt szüneteltetik a műsorát

László Tamás

László Tamás

Álmok álmodói

ĀTartozunk a kezdeményezőknek, annak a sok száz „magyar géniuszban hívő” embernek, hogy a teljes kiállítást kibővítve újra felállítsuk – a Liget Budapest keretében a Magyar Innováció Házaként