– Maga ugye J. Károly?
– Igen, főosztályvezető úr, kérem.
– Nem gondolt rá, hogy levegye a neve végéről az ipszilont? Az olyan nemesi, hogy is mondjam, felsőbbrendű hivalkodás.
– Mit tetszene javasolni?
– Lehetne, mondjuk, Carol.
– És az nem egy női név?
– De igen. Van valami baja esetleg vele?
J. Károly hallgatott. Eszébe jutott, hogy az iskolában, egy biológiaóra után, amikor a nemi jellegzetességeket tanulták, egyik osztálytársukat Gizinek kezdték csúfolni, pedig Géza volt. Elszégyellte magát kamaszkori gonoszságuk miatt. Viszont éppen akkor volt szó a kromoszómákról is.
– És akkor mi van az Y-kromoszómával? – csúszott ki J. Károly száján.
– Nocsak! – kapta föl a fejét a főosztályvezető. – Ezzel netalán a férfi felsőbbrendűségre akart utalni?!
– Nem akartam én semmire, csak véletlenül…
– Véletlenül a fehér heteroszexuális keresztény férfiakra gondolt? Vallja be, hogy maga nem támogatja az LMBTQ-mozgalmat sem!
– Én kérem, főosztályvezető úr, elkötelezett természetvédő vagyok. És szeretem az állatokat.
– Szóval még viccelődik is? Állatoknak nevezi őket?
– Távol áll tőlem – makogta J. Károly, s arra gondolt, jobb volna bevallani, hogy nem ismeri a szó jelentését.
– Tehát nem turbózná fel az életét egy kis LMBTQ-üzemanyaggal?
– Én nem vagyok járatos az autómárkák között, uram, nekem még jogosítványom sincsen.
– Aha. Tönkre akarja tenni az egész világgazdaságot?
– Már hogyan tenném tönkre? A légynek se tudok ártani – mondta J. Károly, majd gondolatban hozzátette, hogy a légynek és a szúnyognak azért tudna, viszont semmi másnak, hiszen a csótányoknak úgysem lehet, az nem szokott sikerülni még a rovarirtó szakembernek sem.
– Nem gondolt bele, hogy ha mindenki így viselkedne, akkor tönkremegy az üzemanyag- és az autóipar, ha egészséges lesz, csődbe mennek a gyógyszergyárak, ha biztonságban szeretné magát érezni, és kiegyensúlyozott életre vágyik, akkor a jobboldalra szavaz, és már el is lehet temetni a szabadságot, szégyellje magát!
– Szégyellem, főosztályvezető úr. – J. Károly lesütötte a szemét, de közben arra gondolt, hogy nem is voltak olyan gonoszak kamaszkorukban.
– Szégyellheti is, mert úgy látom, hogy magának nem jelent semmit a woke-kultúra!
– Már hogyne jelentene! – tiltakozott J. Ká-roly. – Csak tetszik tudni, nekem van elég edényem, és nem főznök sokat. Nem gondoltam rá, hogy lecseréljem az edényeimet, de ha a főosztályvezető úr úgy gondolja…
– Miféle edényeket?!
– Hát, amiről éppen most volt kedves beszélni.
– Maga, maga reménytelen – legyintett a főosztályvezető. – Már meg sem kérdezem, hogy mi a véleménye az embargóról.
– Elég félelmetes, meg kell hagyni. Tudja, főosztályvezető úr, a bargót nálunk az öregek maszkurának is hívták a faluban. Nem tetszett róla hallani? Olyan álarcnak, amivel farsangkor ijesztgették a gonoszt.
– Tűnjön a szemem elől…, hogy is hívják?
De J. Károly ezt már nem hallotta, szaladt a lépcső felé, amíg ép bőrrel megúszhatja. Egyre biztosabb volt benne, hogy a főosztályvezető megőrült. A büfés Eszterrel is megosztotta ezt a feltételezését.
Eszter csak annyit mondott, hogy a főnök a jövő hónaptól egy nyugati multinacionális cégnél lesz menedzser, és most próbálja érzékenyíteni magát az új szerepre.
(A szerző irodalomtörténész)
