Otthon vagy-e, amikor a verset olvasod? Otthon vagy-e a versben? Hazataláltál? Meglelted vajon a bejáratot? Sikerült berendezned a világot olyannak, amilyennek szeretnéd? Érzed, hogy mit mond a vers legbelül? Mindig másképpen olvasod kicsit, mert közben változol? Vagy nem kaptál még választ, és a kérdésed még több lett, mert a metafizikai otthontalanság érzése növekedett benned? S vajon kérdésekkel közelítünk-e egy vershez? Bevallom, én nem tudom, ki miért olvas verset (ha olvas egyáltalán), csak azt tudom, hogy Kányádi Sándor például úgy vélte, a verset „mondani kell”. Vagy még inkább: engedni kell, hogy megszólaljon, hogy mondja magát bennünk. Ehhez persze be kell engednünk, ami úgy történik, hogy mi keressük a bejáratot a versbe. Ilyenekről is beszélek, amikor versmondó versenyre készítek föl valakit.
A Károli-egyetem pedagógiai kara az elmúlt évben rendezte meg először a Kányádi Sándor Versmondó és Versillusztrációs versenyt a magyarországi és a Kárpát-medencei felsőoktatási intézmények hallgatói számára. Akkor a Volna még és az Örmény sírkövek, ebben az évben pedig a Vannak vidékek és a Valaki jár a fák hegyén című költemény volt a „kötelező” darab. A szervezők is figyelmeztettek rá, hogy Kányádi műveinek előadása sokszor nem könnyű feladat. A költő ugyan „nem használ bonyolult összetett szavakat a metaforák kifejezésére, de a népköltészetből és a mindennapi beszédből eredő, egyszerűnek tűnő, jól követhető megfogalmazás ne tévesszen meg senkit”.
Egyszerre jelent nehézséget és könnyebbséget, hogy hiányzik a központozás, nincs például mondatkezdő nagybetű, pont, vessző, gondolatjel stb. Az olvasónak kell eldöntenie, hol ér véget számára a mondat – nincs nyilvánvaló alkotói értelmező támpont. „A központozás helyett a gondolatritmus, a tartalom, az érzések adhatják meg azokat a jelzőfényeket, amelyek a vers előadóját eligazíthatják.” S mivel ezek a költemények többrétegűek, nem mindenki számára (és nem mindig) van ugyanott a hangsúly.
Persze a „rétegek” kívülről nem igazán látszanak – a versen belülre kell kerülni. Az értelmezés hivatott tükrözni egy olyan élethelyzetet (a versbeszéd interpretációs kontextusát), amit az előadás hitelesít. S érvényes ez a megközelítésmód bármilyen költeményre: meg kell találni a „bejáratokat”, aztán be is kell járni az így föltáruló világot, hogy otthon érezzük magunkat a versben. De milyen útjelzőket kap az olvasó a költőtől? Ha csak az idei két Kányádi-művet vesszük alapul: a Vannak vidékek egy egész ciklus, mindegyik darabja ezekkel a merengő-meditáló szavakkal kezdődik, és kiemelt helyét az is jelzi, hogy az 1992-ben Romániá-ban megjelent válogatott verseinek is ez lett a címe.
Az elmerengés helyzetét azonban már az Előhangban átveszi a konfesszió, és ez az egyszerre érzéki és lelki, a tárgyvilág képeivel is körülírható azonosságvállalás – a monográfus Pécsi Györgyi szavaival ez a szinte egyszerre „versszociográfiai” közlés és zsoltáros siratóénekhang, a zsáner és a dal, a látomásos és a tájvers légies ötvözete – nélkülözi a pátoszt. Helyette a köznyelvi élőbeszédbe rejtett kultikus és szakrális tartalom egy olyan expresszív metaforai töltést kap, amely elvezet a széttekintéstől a belülre tekintés felé, majd a versbeszédet az Ég felé emeli. Oda, ahonnan jött. Ezt az utat kell valami módon bejárnia az olvasónak is. Hogy a szavak testté váljanak, a szülőtáj bőrré, és ez a szinte suttogva beszélő nyelv átvegye a hatalmat az érzékeink fölött.
A Valaki jár a fák hegyén az 1997-es „egyberostált” versek három évvel korábban írt címadója. A kritika állítása szerint megbékél benne a költő (gyermekkorából visszafakadó) istenkeresése, a népi vallásosság bibliás-zsoltáros utaláshálója és a tudományos világkép (értve ez utóbbi alatt Isten létének vagy nemlétének ismeretelméleti kérdését). „Valaki” ügyel a világ rendjére, és bizonyosan ítélkezik is: az érdemesek lelkét megfényesíti a csillagokban, a méltatlanokét pedig „sötétlő maggá” nyomja össze. S egy olyan kérdéssel szembesül az olvasó, amilyennel nem nagyon szokott foglalkozni. Hogyan találja meg hát a bejáratot?
Legelőbb talán úgy, hogy különbséget tesz a „valami” és „valaki”, aztán a félelem és remény között, majd a gondviselést is megkülönbözteti a véletlenszerűségtől. Mindhárom ponton beléphet a versbe. És ha belép, úgy ő is ott jár a fák hegyén, beleolvadva a „transzcendens magánvalóságában kiismerhetetlen szellemlény” minőségébe, szinte lebegve, éppen még a földön s éppen már az égben – maga is „archaikusan megtisztított mindenséglátomássá” válik. (Bertha Zoltán értelmezése az Agria folyóiratban nagyszerűen rávilágít a képletszerűvé egyszerűsített fogalmakba sűrített élet és halál, az egyszeri, véges lét és lehetséges szellemi végtelenség, a porszem–mikrokozmosz és csillag–univerzum, az immanencia és transzcendencia, a félelem és remény ellentétére, valamint egymást kiegészítő voltára.)
S ott benn, a versben, a sejtésből bizonyosság lesz – még ha az állítás mögötti érvek annyira képlékenyek is a befejezésben: „valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem”.
Mert nem is a nemléttől való félelemről (az eszkatológiai bizonyosság hiányáról) van szó, nem is arról, hogy a kérdéseinkre csönddel válaszol a világegyetem, hanem arról, hogy bár mindannyian porszemek vagyunk, „Valaki” reménykedik bennünk, és attól félt minket, hogy nem találunk vissza hozzá. A vers tehát úgy „mondja el” magát legbelül, mint alvó arcunkon egy szellő, amikor elsuhan mellőlünk az angyal.
(A szerző irodalomtörténész)
