Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Gordiuszi csomó

Erősebbek vagyunk a hisztérikus, szemfényvesztő érdekemberek erőszakos csoportjánál. Üzenetünk egyértelmű: értelmes béke, szabad élet, hasznos együttműködés, kölcsönös tisztelete a véleménynek, érdeknek, kultúrának

Miért fogadnánk el azt az unalomig ismételt frázist, hogy egyedül vagyunk, meg, hogy se rokonunk, se barátunk? Meglehet van ebben egy jó adag igazság, de csak a világlátás bizonyos szintjén. Vagy esetleg egyedi történelmi helyze­tekben. Az igaz, hogy túl gyakran ismétlődtek ezek a szituációk a múltunkban, de erről aligha kizárólag mi tehetünk. Mondom ezt csak részben korholva saját fajtámat, mert egyedül maradni, egyedül kiállni, egyedül harcolni – az életért, igazságért, szabadságért – éppoly nemes erény, mint közösséget kovácsolni, általánosan elfogadott mintát, törvényt adni. Ha nincsenek vér szerinti rokonaink – dehogy nincsenek, csak nagyon eltávolodtunk tőlük ide, a szűkös napnyugatra vándorolva - meg kell keresnünk az eszmei rokonainkat.

Egyébként is, úgy képzelem, hogy az eszmei rokonság, vagy inkább eszmei barátság, erősebb is lehet, mint némely vér szerinti rokonság. Bár azt is gondolom, hogy bolondság ilyen kategóriákba kapaszkodni. Eszmét ugyanis könnyű változtatni, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy az ilyen cselekedet feltétlenül elítélendő, mert változnak az emberek, változnak a helyzetek, sőt változnak maguk az eszmék is. Láttunk már olyat, hogy valakit az eszme hagyott el, hagyott cserben: ő maga alig változott, de az eszmére alig lehet ráismerni. Igaz, legalább ennyiszer tapasztaltuk, hogy érdektől vezérelve cserben hagyták eszméiket az erre hajlamos, gumigerincű emberek.  Másrészt a rokonság közismerten nemcsak szimpátiát, együttérzést, közös érdekeket jelent, hanem éppen ellenkezőleg, jelenthet ellenszenvet, véres rivalizálást, irracionális gyűlöletet.

A fenti változásokra jó példa, a napjainkban zajló történelmi eseménysorozat. Igen plasztikusan követhetjük egy eszme – nagyon is élő és számunkra tragikus ideáról van szó – a pánszlávizmus átváltozásait. Szemünk láttára teljesül be ennek a rokonságnak a végső metamorfózisa. A pánszlávizmus kulturális gyökerei ugyanis már nagyon korán átlényegültek birodalmi, hatalmi törekvésekké. Sokféle hatalmi, birodalmi érdekről volt szó, ezek közül a legfontosabb kétségkívül az orosz szándék. Majdnem hozzátettem, hogy volt, de éppen arról van szó, hogy az ilyen eszmék bármikor újjászülethetnek. Sokan érezték és érzik is úgy, hogy a parázsra csak rá kell fújni, és újjáéled a kihunyni látszó láng.

Napjainkban több szláv nép vezetői is heves oroszellenességgel tüntetnek, elég érdekes ezt látni Pozsonyban, Prágában, sőt Szófiában. Ha a pánszlávizmus nem okozott volna a magyarságnak annyi szenvedést, még némi kárörvendés is felüthetné a fejét köztünk. De ne legyen így, mi ezen már túl vagyunk. Túl vagyunk a csehek és szerbek kis szláv birodalmain – Csehszlovákiának, Jugoszláviának hívták ezeket. Rég szétestek már -, ennek ellenére szép magyar Felvidékünk, Délvidékünk s még tengermellékünk ma is bánja erőszakos és körmönfont létrehozásukat. Ez éppen az egyik olyan történelmi pillanatban történt, amikor egyedül maradtunk és szellemi erőt se tudtunk felmutatni.

A varsói ellenszenv Oroszországgal szemben tradicionális és érthető, de Duda lengyel és - Zelenszkij ukrán elnök – már-már erotikus ölelkezése Kijevben mégis csak túlzás volt. Szláv nép a lengyel is, az ukrán is. Csak nem egy újabb kis szláv birodalom van születőben? Hatalmi ambíciók, gyűlöletek (nem olyan rég volt a szomszédban egy szerb–horvát háború, most meg ez az orosz–ukrán), veszedelmek, idegenek által vezényelt mészárlások, lám a rokonság tényleg lehet átok is.

Csak hát a trianoni határok! A szabadkai szuvenírboltban vesz-e a cseh, s főleg a szlovák turista Gavrilo Princip hűtőmágnest? Kap-e táviratot a szerb elnök cseh vagy szlovák kollégájától június 28-ára? Az az 1918 körül kialakult „új világrend” hamar összeomlott 1939-ben, s az azt követő is, amelyet 1947 körül véglegesítettek. Hol van már Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió? És Királyhelmec, Magyarkanizsa, Szerednye?

Napjainkban is „új világrend” létrehozásán ügyködnek. Washing­ton, Moszkva, Peking keveri a lapokat, de sok kisebb szereplő is elérkezettnek látja az időt halászni a zavarosban. Ez most félelmetesebb, mint az 1990 körüli nagy átalakulás volt. Leginkább, mert ellentétben az akkori fejleményekkel, nagyon rossz irányba mutat. Pedig akkor távolság tekintetében még közelebb is volt a háború. Véreinket közvetlenül lakóhelyükön érintette. A délvidéki magyarság csaknem fele hagyta el szülőföldjét. Aztán többezres tömegmészárlások történtek Budapesttől pár száz kilométerre.

Ez a mostani háború mégis félelmetesebb. Miért?  Látjuk a földdel egyenlővé tett városrészeket, falvakat. Valahogyan nem érezzük, mikor lesz ennek vége? Vége lesz-e egyáltalán? Akarja-e, akinek szava lehetne, hogy vége legyen? Vagy éppen ellenkezőleg? Egyetlen szó is igaz abból, amit hallunk? Egyre több bennünk a kétely. Mi lesz a kárpátaljai magyarjainkkal? Mi lesz Európával? Kiféle, miféle emberek irányítják a világ dolgait Washingtonban, Brüsszelben, Lon-donban, Párizsban, Berlinben, Kijevben, Moszkvában. Meddig hitetik el a tömeggel, hogy ők csak buták, s nem aljas haszonlesők?

Képesek vagyunk-e befolyásolni a sorsunkat, vagy megint egyedül maradunk? S ha győzzük is a harcot, meddig? Szellemi rokonságunkat kell összefogni, felerősíteni.  Erősebbek vagyunk a hisztérikus, szemfényvesztő érdekemberek erő-szakos csoportjánál. Üzenetünk egyértelmű: értelmes béke, szabad élet, hasznos együttműködés, kölcsönös tisztelete a véleménynek, érdeknek, kultúrának. Szándékosan nem írtam ide az igazságot, mert ahhoz, hogy az igazság is érvényesüljön - mivel túl sokrétű -, az emberiség még nem elég felkészült.

Egészen biztos vagyok abban, hogy szellemi rokonságunk kiterjedtebb, mint bármely ma uralomra törő politikai irányzat bázisa. A közös értékeket összhangba hozni az érdekekkel olyan feladat, amelyre érdemes vállalkozni akkor is, ha szinte minden körülmény ellenünk szól. S most a nemzetek fölé emelkedek, abban a reményben, hogy a sajátom már túl van az alapszorongáson, nem akar hódítani, s valami megfogalmazhatatlan ősi tudás birtokába jutott. Ezért mondja ki: most azonnal, feltételek nélkül, kiszakadva a médiaszuggesztiókból, elszakadva a garasokkal ravaszkodóktól, hazug-ságoktól: legyen béke.

Nem tegnap és nem holnap. Most ebben a pillanatban. A késlekedés végzetes lehet. A világ bajának okozói – válság, háború, éhínség – soha nem a megbélyegzett népek. Kéjjel bántani egy nemzetet sem lehet, nem szabad. Az ugyanis a kollektív bűnösség embertelen eszméjének megvalósulása. S ezt már rajtunk is gyakorolták. Ismerjük, megvetjük. Vagy ez a ködkép él még ma is a „humánus” grimaszok és tekintetek mögött? Hasznavehetetlen valami a gyűlölet akkor is, ha igaz­ságnak álcázza magát.

Vágjuk el a gordiuszi csomót, amely egész régiónkat, a világot is megbénítja. Mennyi eszköz lenne rá! (Egyik sem fegyver.) Vigyázzunk, mert az idő fogy, vénülünk, s egyre jobban kell érezzük, hogy a felelősséget nem csak magunkért viseljük. Nem, nem vagyunk egyedül, eszméink igazságok, s jól tesszük, még ha az egész világ is meg akar őrülni - ostoba lesz a bölcs és hamis az igaz – mi józanok maradunk, s visszafogjuk indulatainkat.

Visszataszító a kötelező lelkesedés. Akkor is az volt, amikor félelmen alapult, s most még inkább, amikor csak valami kényelmes felelőtlenségen. Láttuk milyen nagy a baj a lelkekben, amikor kötelezően felállva, átszellemült mosollyal az arcukon tapsoltak és csörgették ékszereiket a kiválasztottak Cannes-ban, Davosban, Brüsszelben. Szép magyar küldetéses vétó, az eb ura fakó. Még szebb feladat felnyitni a szemeket.

Ma a „végső győzelmet” hirdetni értelmetlen, mert feltételezi a végső vesztest, akinek a kezében viszont ott a végső érv, a minden pusztítása. Ez nem egy film, képregény, rossz álom. Ez a valóság. Ha csak ezt megértetnénk, felbecsülhetetlen szolgálatot tennénk az emberiségnek. Jobb, ha nem csak a vesztes, de a győztes is lemond a reményről, ha nem képes az önmérsékletre.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

A lélek ünnepén

ĀReményik Sándor írja egyik levelében annak az asszonynak, aki a fényt jelentette a számára: „Ma pünkösd van, a Lélek ünnepe… Lélekben újra átélem a véghetetlen sok szépet, amellyel a Maga barátsága… – engem megajándékozott.”

Deme Dániel

Deme Dániel

Világ technokratái…

ĀA napokban az EU-csúcs előtt szinte szőnyegbombázást idéző intenzitással hallottuk az egység szót az európai vezetőktől