Egy kigyúrt (bár inkább kövér) férfi közeledett J. Károly felé az úttesten. A halálfejes fekete pólóra vastag aranylánc lógott rá, és a lánc végén a tenyérnyi aranykereszt szinte el is takarta a halálfejet. J. Károly hirtelen azt sem tudta eldönteni, hogy vajon a férfi, a halálfej vagy a hivalkodó aranylánc a kereszttel keltett-e benne félelmet. Szerencsére az ütközés előtti pillanatban félre tudott lépni, egy ilyen baleset következménye egyértelműnek tűnt: nem elég, hogy elesik, összetörik a térde vagy a szemüvege, a férfi még bele is rúg, hogy miért nem tud vigyázni. Vagy ami legalább ilyen rossz, észre sem veszi, hogy a földre került, levegőnek nézik. J. Károly pedig különösen nem szeretett volna levegő lenni ebben a csúcsforgalomban, mert akkor maga lett volna a szmog, ami tovább árnyékolta volna be egyébként sem fényes közérzetét.
„Miért kell az embereknek arany?” – kérdezte a büfés Esztert a tízórai kávé közben, és elmesélte, hogy reggel mit látott. Eszter szerint a kigyúrt (vagy kövér) férfinak biztosan önértékelési problémái vannak. Azért hordja a halálfejes pólót, mert gyáva, az aranyat meg lopta, és úgy akarja elrejteni, hogy mutogatja. „Egyébként az arany a pénznél sokkal jobb – tette hozzá –, mert az amerikaiak annyit nyomtatnak a pénzből, amennyit akarnak, de az arany mennyisége véges. Kivéve, ha gyűrű lesz belőle.” A büfés Eszter szája szélén apró mosoly jelent meg.
J. Károly elvörösödött, célzásnak vette a megjegyzés mellé futó mosolyt, egyébként pedig nem értette, hogy miért is lehetne bármennyi gyűrűt készíteni a véges mennyiségű aranyból. Zavarában azt mondta, hogy akkor a maga részéről meg van nyugodva, mert az ország aranytartaléka megsokszorozódott, és úgy hallotta, hogy az oroszoké is, azért nem izgulnak. Már ő is gondolt rá, hogy a pénzét aranyba fekteti, de ennek mindenekelőtt olyan akadálya van, hogy nincs pénze. Aranygyűrűje viszont van, illetve még a nagymamájáé volt, lányunoka híján ő örökölte, de eddig nem tudta senkinek sem fölajánlani befektetés céljából.
A büfés Eszter most nem mosolygott. Noha egy kicsit szánakozott J. Károly sorsán, de ügyelt rá, nehogy kimutassa. Helyette ezt mond-ta: „Ne foglalkozzon a pénzzel, kedves Károly, az aranygyűrű meg sokkal jobb helyen van magánál, mintha valaki beadta volna a zaciba! Azon gondolkozzon el inkább, hogy mi az ön igazi aranytartaléka!” S direkt nem nézett a férfira, hadd jöjjön rá egyedül, mire is akart utalni.
J. Károlynak hazafelé menet eszébe jutottak az amerikaiak és az oroszok, meg a kínaiak és a brüsszeliek is, de egyelőre nem talált rá az összefüggésre. A büfés Eszter szavai azonban ott csilingeltek a hallójárataiban.
A parkban egy padon észrevett egy műanyag dobozt, tele eperrel, s mellette egy másikat a „becsületkassza” felirattal. Az egyikből kivett egy nagyobb szem epret, a másikba pedig beledobott száz forintot.
(A szerző irodalomtörténész)
