Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Összhang

Az ellenzéknek összhangban kellene lennie egy bizonyos szinten a hazájával. Ha rá szavaztunk, ha nem

A világ bő két emberöltő elteltével újra nagyon nehéz időszakát éli. A mai nagyszülők szülei is gyerekek voltak még, amikor hasonló helyzetbe keveredett az emberiség. Iskolában tanultunk a második világháborúról, a mérhetetlen szenvedésekről, a sokmilliónyi halottról, a rabló-pusztító hadseregekről, ostromokról, megszállókról és felszabadítókról. Bombázásokról, amelyekben egész városok váltak a földdel egyenlővé, koncentrációs táborokról, a ledobott atombombákról. Új világrend jött akkor létre, ami csaknem fél évszázadig ki is tartott.

Ebben két szuperhatalom emelkedett a világ fölé, s birkózott egymással csatatereken, gazdasági és kulturális téren, sőt még az űrben is. Hidegháborús korszaknak mondták, s ezt a háborút a Szovjetunió látványosan elvesztette az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Olyannyira, hogy meg is semmisült, s hosszú ideig úgy tűnt, az Egyesült Államok egyedül marad a világhatalom birtokosaként. Ennek megfelelően képviselte is az érdekeit – kiszélesítette katonai szövetségi rendszerét -, s ha úgy ítélte meg, hogy szükséges, különleges katonai műveletekkel érvényesítette akaratát.

A hidegháború időszakában úgy tűnt egyértelműek a frontvonalak. Az agresszív és brutális diktatúrákat működtető kommunista birodalom polgárai – ezek közé tartoztunk mi is - Amerikára, mint a szabadság letéteményesére néztek. Valami összhangot reméltek a vágyaik és a lehetőségek között. Az oroszokra (valójában „szovjetekre”) meg mint elnyomókra tekintettek. Joggal, mert míg nálunk a „szocializmust építettük”, magában az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az emberiség talán addigi legnagyszerűbb időszaka bontakozott ki.

Szabadságjogokkal, jóléttel, kulturális pezsgéssel, soha nem látott fejlődéssel, optimizmussal. Csak ke-vesen sejtették, hogy ez csak a fel-szín, s mélyebb rétegekben olyan válság jelei mutatkoznak, amelyek akár el is sodorhatják Euró­-pa és Amerika tradicionális értékeit. Hogy a túlhajtott szabadság és jólét civilizációs bukást készít elő. A szovjet-kommunista birodalomból az agilis nemzetek időről időre lázadtak. E felkelések közül messze kiemelkedik a magyar forradalom és szabadságharc 1956-ban és a lengyel „Szolidaritás” mozgalom küzdelme a múlt század nyolcvanas éveiben. Magyarországot és Lengyelországot – különböző okok miatt – Amerika nem találta alkalmasnak, hogy proxyháborút vívjon általuk a Szovjetunióval, mivel potenciáljuk nyilvánvalóan elégtelen lett volna a Szovjetunió ellen.

A hidegháborúban az Egyesült Államok maga lépett, ahol szükségét érezte: Koreában, Vietnamban. Furcsa módon ezek a Szovjetunió által vívott proxyháborúk voltak. Kínát és Észak-Vietnamot felhasználva háborúzó „helyettesként.” Afrikában és Dél-Amerikában a Szovjetunió Kubát tolta előre maga helyett a fegyveres konfliktusokba. Hruscsov idején megpróbálta még Amerikát is revolverezni, rakétákat telepítve Kubába, de végül visszatáncolt, mert ez már nem proxyháborúval, hanem valóságos közvetlen atomháborúval fenyegetett.

Ahogy Magyarország vagy Lengyelország, Kuba sem lehetett valós ellenfél. Afganisztánban viszont igen. Előbb a szovjetek vallottak kudarcot aztán az amerikaiak is (kivéve Rambo III-at). A hidegháború a Szovjetunió bukásával véget ért. Oroszország olyan politikai és gazdasági válságba került, ami nemhogy szuperhatalmi, de nagyhatalmi létét is megkérdőjelezte. Ami maradt, az az orosz lélek és az atomarzenál. És ez az, amelynek lényegét mintha nem értenék, mármint a kettő össz-hangját. És ebből nagy baj lehet.

Mert Oroszország az elmúlt húsz évben talpra állt, ez nem kétséges. Politikailag és gazdaságilag is stabilizálódott, katonailag erőteljesen fejlődött, külkapcsolataiban jelentős érdekszövetséget szervezett. Erős ütőkártya a kezében a nyersanyagok szinte kimeríthetetlen bázisa, modern hadiipara, űripara és még mezőgazdasága is. Oroszország óriási fejlődésen ment keresztül ebben a két évtizedben. Ezt a nyugati cégek is segítették, partnert, piacot, profitot látva a hatalmas országban.

Az orosz vezetés ezért alkalmasnak vélte az időt arra, hogy a Szovjetunió bukásakor megtépázott renoméját – területi, stratégiai és lelki értelemben – helyreállítsa. Szíriában fegyverekkel is, máshol gazdasági, politikai – esetleg más eszközökkel. S végül területnövelő katonai akcióval is. A Krím félsziget gyors, hatékony és sikeres annektálása jelezte a kezdetet. Ukrajna és a Nyugat reagálásában kódolva voltak a további lépések. A Krím elszigetelése még a kercsi hídóriás megépítésére ösztönözte az oroszokat, de az orosz nyelvű oktatás szinte teljes körű betiltása és az orosz mivoltukat megtagadni nem hajlandó lakosság elleni állandó atrocitások már okot és ürügyet is szolgáltattak arra, hogy az Ukrajnát a NATOba bevinni szándékozó kijevi hatalom ellen fellépjenek.

Még talán akkor is lett volna lehetőség a békés megoldásra, amikor megalakultak az Ukrajnától elszakadni akaró luhanszki és donyecki „népköztársaságok”. Kijev azonban bízott az Egyesült Államok és csatolt részei segítségében. Eközben Kína gazdasági téren Amerika komoly versenytársává, kihívójává vált. Ez együtt szétfeszítette a hidegháború utáni évtizedek határait és korlátait, sőt értékrendjét, hierarchiá­ját, geopolitikai evidenciáit is. A globalizmus szabályrendszerének összhangja napjainkban erősen megkérdőjeleződik.

Ebben a helyzetben ismerte el Oroszország a két szakadár köztársaságot, s ez egyet jelentett a háborúval. Értem én, hogy ez is egy proxyháború – Ukrajna potenciálját alkalmasnak találták Amerikában akár az orosz hadsereg elleni ellenállásra is. De vajon tényleg Ukrajna megsegítése a cél? Vagy akár Oroszország megsemmisítése? Aligha. Többről, sokkal többről van itt szó. Az Egyesült Államok elkeseredett kísérletéről, hogy a globalizmust – szellemi értelemben is – totális érvényűvé tegye a Földön. Az oroszok léptek fel ez ellen – lám az orosz lélek és a fegyverarzenál összhangja – de ebből aligha jöhetnek ki jól. Közben az elemzők lélegzetvisszafojtva figyelik, hogyan reagál az igazi ellenfél, a nyugati fogalmakkal le nem írható, meg nem érthető Kína. És mindez az ócska szemfényvesztés a huszadik század tapasztalatai után.

Ennél már csak egy kiábrándítóbb van. Hogy a magyar parlamenti ellenzék jelentős része fel sem fogja mi történik. A legnehezebb pillanatban cserben hagyja hazáját, s még saját választóit is. Nem érdekli mi történik, milyen nehézségek előtt állunk. Mi fenyegeti a magyarságot. Semmi szolidaritást nem vállal velünk, megtagad minden közösséget a parlamenttel, a nagy többséggel, a választott kormánnyal. Velünk, akik hiszünk a népakaratban, legyen az akár csak a többség akarata is. Hisz ez a lényeg. Hazárdjátéknak tenné ki az életünket.

Ismertünk ilyeneket, akiket se kisebbség, se többség nem érdekelt, csak a saját – néha pár ezüstnyi - hasznuk. Valami „meggyőződés”. Hogy nekik igazuk van és mindenki, aki másként gondolja – mert, hogy fejletlen világnézetileg – menjen a süllyesztőbe. Régen volt, más világrendben volt ilyen. De most? A legnehezebb időkben? Hogy ne legyen egy segítő, javító, erősítő szó? Hogy ne legyen egy értelmes, építő kritika. Hogy semmilyen, de tényleg semmilyen eredményt ne tudjon elismerni? S ugyanakkor semmi felelősséget se érezzen. Hogy a népakaratra tüntető parlamenti távolmaradás legyen a válasz?

Nem kérem én számon a történelmi ismereteket, még a hitet sem, tudományos érzéket, kicsit szélesebb látókört. Nehéz dolog, főleg, ha meg van már a mandátum. Még a magyarság iránti rokonszenvet sem kérem. Nincs meg, hát nincs meg. Szép, skizofrén élet, ha az ember magyarnak született, s Elek apó, Arany János vagy Esti Kornél nevét is ismeri. De, aki képviselő, az engem is képvisel. Mindegy, hogy itt Budán (ez éppen ellenzéki ) vagy Zalában (az ott kormánypárti). Az ellenzéknek összhangban kellene lennie egy bizonyos szinten a hazájával. Ha rá szavaztunk, ha nem. Felfogni ezt az össz­hangot, tudom nehéz, de értsék meg végre, akik a képviseletünkre vállalkoztak, hogy ez a feladatuk, kötelességük, felelősségük.

(A szerző történész)


 

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Álom

ĀSzent II. János Pál pápa egy alkalommal a Szent Péter téren így szólt a világ ifjúságához: „A nyár nagyon fontos számotokra, mert élmények sokasága vár rátok, ami sorsfordító lehet az életetekben”

Deme Dániel

Deme Dániel

Rövidlátó NATO

Ā„A nyugati államoknak nem szabad odaadniuk a hosszú távú biztonságukat pillanatnyi gazdasági nyereségért cserébe”, hangzott el a minap