Domonkos László

Vélemény és vita

Egyforma szemekkel

„Az élet – az utód, a gyerek – önmagában való, feltétlen érték (…) kényelmi vagy más okokból nem cserélhető fel íztelen tablettákra, rozsdásodó spirálrugókra, szakadozó óvszerekre, és más, igencsak félreirányzott beteljesülésekre. Uraim, az élet rövid; hamarost ránk köszönhet a mord öregség. Ha nem látunk idejekorán cselekvéshez, krákogva és megereszkedett inakkal fogunk téblábolni sivár magányt árasztó legénylakásunkban. Ott fogunk sírni, ahol senki sem lát. S bánatunkra senki fia, csak a takarékkönyvünkre lesz kíváncsi a mohó oldalági rokonság. (»Meddig akar élni a vén trottli?«) Hölgyeim, a szépség mulandó.

A női kebel és a női ágyék elsődleges funkcióval is rendelkezhet. Önök egy ideig vérforraló módon riszálodhatnak a főutcán de gyerek nélkül be fog töppedni az életük.(…) Oktalanul feltörő sírógörcseikre a falióra kakukkja sem, csupán az ékszereikre meg a bútoraikra lesz kíváncsi a kapzsi mellékági rokonság. (»Meddig akar élni a vén spiné?«) (…) Titok lappang a nemzés mélyén. Kezdetben van a násztánc, a felajzottság, a szerelem. Ám ha kellő pillanatban elgörbül a spirál, s ha nem pusztítjuk el, előjő a kiskirál. Nem eszményítem! Statisztikai átlagot véve alapul, többnyire vörös, kopasz és ordít, nem hagyja az embert aludni, minduntalan felszökik a láza, nyűgös, dercés és nyavalyás. Néha úgy összekeni magát mindenféle izével, hogy öröm tőle elfordulni. De kezedbe veheted, mert a tied. Ha valam okból bömböl és rugdalódzik, magadhoz szorítod, és érzed a szíve dobogását. (…) Önkéntelenül is elneveted magad, s veled göcög ő is. (…) E pillanatban nem is tudod, hogy boldog vagy. Csak nézitek egymást, hangosan nevetve. Nézitek egymást egyforma szemekkel.”

Ezek a rendkívüli sorok idestova évtizednél is régebben távozott nagyszerű barátomtól-mesteremtől, Hornyik Miklóstól, a kiváló irodalmártól származnak – és alighanem a fennvaló ajándéka, hogy így május utolsó vasárnapja előtt eszembe jutottak.

Gyereknap ide vagy oda, be kell vallanom: nem is oly kevés kortársamhoz hasonlóan jó darabig nem akartam gyereket. (Csekély mentség, hogy ezeregy oka volt és hogy az éretlen ostobaság többnyire mulandó, mint maga az élet.) Ma – és már igen hosszú ideje – azt mondom: ha nem lennének gyerekeim, valószínűleg régen kiugrottam volna az ötödikről vagy a Tiszának, Dunának megyek. Hiába, Hornyiknak volt ebben is igaza: a mord öregségen és sivár magányt árasztó legénylakáson túl pedig még ott van ama bizonyos emberi teljesség is.

Minden szülő tudja, hogy utódainkkal teljes az életünk. Így van igazi folytatása és igazi beteljesülése, még az alkotó embernek is: elkészült összes műveinket majdan gyermekeink fogják – valóságosan vagy jelképesen, mindegy – eszmei és reális sajtó alá rendezni. Ők és igazából csakis ők, holmi megbízottak, meghatalmazottak, jogban utódok és ilyen-amolyan hagyatékkezelők nem számítanak. Mert utódaink vagyunk mi igazán. Még akkor is, midőn a csontjainkat kapirgáló sivatagi sakál legutolsó utóda is kihalt. És milyen döbbenetesen furcsa és mennyire gyönyörűen különleges május utolsó vasárnapja az 1924. évi XIV. törvénycikk értelmében a hazaért életüket áldozott hősök emlékünnepe is. A Hősök Napja.

Alig tudja valaki: 1915. július 14-én báró Abele Ferenc vezérkari ezredes levélben kezdeményezte gróf Tisza István magyar miniszterelnöknél, hogy az országgyűlés hozzon törvényt, melynek értelmében minden helységben állítsanak emléket a hazáért elesett hősöknek és legyen egy nap, amelyben rájuk emlékezünk.

Rájuk – és a gyerekekre. A magyar jövendőre.

Az év talán legszebb időszakának egyik vasánapján, a tavasz legvégén, a kikelet, a nyár, a derű kibomlásának, az áldott meleg és az örömök évszakának kezdetén.

Erre mondhatják: igen jól ki van találva.

Hogy azok is igazi hősök, akik gyermekeket, leendő hősöket nevelnek a nemzetnek, hogy a gyermek („az ember atyja”, ahogyan egy régi angol költő, Wordsworth mondta) a jövő potenciális hőse, következésképpen a gyereknap és a hősök napja imigyen majdhogynem – és többszörös értelemben – szinte egy és ugyanaz: most nem is a legfontosabb.

Hanem az ünneplés. A főhajtás, amely örömteli Magyarországon, amely igazi szabadságharcos nemzet, a szabadságharcok népének földje és ahol az utóbbi néhány évben már megérhettük, hogy nemegyszer buszra vagy villamosra szállva, két-három gyermekkocsis anyukától lehetett nehezebben elférni… Így nézzük egymást. Egyforma szemekkel. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Rémdráma

ĀFricska. Ebben a történetben az a drámai, hogy egy normális világban nem fordulhatna elő