Álom

Ilyen sorsfordítók voltak az én életemben, a balatoni nyarak, pontosabban tizenévesen az „olimpiák”. A Balaton szülöttje vagyok, ott írattak be iskolába, aztán az ötvenes évek elején felhozta a családot a fővárosba apánk. De minden nyarat továbbra is lent töltöttünk a nagymamánál. Volt egy fiú, akinek a fejében Helsinki után megszületett a gondolat, hogy rendezzük meg mi is az „olimpiai játékokat” azokban a versenyszámokban, amelyekben lehetséges.

Tizenkét hasonló korú fiú ráigenelt az ötletre, majd feszült egymásnak. Mindenki egy-egy országot képviselt, s az eredményeket jegyzőkönyvben rögzítettük. A helyszín a Csepeli Vas- és Fémművek balatonújhelyi üdülője volt, hatalmas füves területekkel és széles nádasokkal, közvetlenül a part mentén. Ideális hely a test megmérettetéséhez. Az atlétikai számok közül a távol, a hármas nem okozott különösebb gondot, de magasugróhelyet is építettünk, és nádat tettünk a léc helyére. Ugyanígy nádból készítettünk magunknak gerelyt, és messzire próbáltuk repíteni. A víváshoz szintén nádat használtunk, és ronggyal tekertük be a végét, a súlylökéshez a nagymama ötkilós mérlegsúlya volt az eszköz.

A futószámokat a lakóhelyünk környékén bonyolítottuk le a sprintekkel és az 5000 méterrel. Az úszáshoz ott volt a balatonújhelyi móló (a siófokival szemben), amelyhez az ötvenes években egy harmincméteres uszoda tartozott az öbölben, s ahol amatőr mamák és papák tanították úszni a szépreményű gyerkőcöket. Ők mérték a versenyeken az időt, és ők voltak – ha kellett – a „bírói testület”. (Az uszoda már régen a múlté, és a mólón sem lehet végigsétálni, csak azoknak, akiknek a vitorlása ezen a helyen ringatódzik…) Két felső metszőfogam egy bukás okán ma is őrzi a kerékpáros sprintversenyek nyomát. És így tovább és így tovább.

A sportot akkor szerettem meg. Amikor eljön a május, és a kertek teraszain piros muskátli és kék lobélia integet, gyakran eszembe jut, hogy milyen izgalommal készülődtünk a „balatoni olimpiára”, és alig vártuk, hogy éveken át próbára tegyük fizikai és lelki erőnket. Meg-győződésem, hogy olyan „olimpia”, amit mi rendeztünk a Balatonon, csak egyetlenegy volt, és nem is lesz soha többé. A kor már nem kedvez az efféle játékoknak. A csepeli üdülő helyén is hotel pöffeszkedik. Hogy aztán az életben fel tudtam-e emelni a súlyt, ami rám nehezedett? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy megpróbáltam.

„Most már tudom – írja Márai Sándor –, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással, és nem végződik bizonyos napon, mondjuk negyvenéves korunkban…” Az ifjú bennünk él, amíg létezünk. Visszaszerzéséhez bármit megtennénk. Mert az ifjúság – álom. Amikor a 2004-es athéni olimpiáról a napilapnak tudósítottam, és először néztem körbe az olimpiai stadionban, teliharmatosodott a szemem. Úgy gondolom, hogy soha nem volna szabad felnőtté válni. G. B. Shaw állítja: „Az ifjúkor csodálatos! Micsoda bűn gyerekekre elvesztegetni.” Talán az ifjúkor túlzásaival túl könnyen szórjuk el rajongásunkat, mert tévesen azt képzeljük, mindig lesz miből adakoznunk.

(A szerző újságíró)