Kondor Katalin

Vélemény és vita

Mocskolódások kora

A világban megbomlott a rend, és ez ragadós. Visszaállítani csak társadalmi összefogással lehetne, de láthatóan erre nemigen van hajlandóság, tehát tenni kellene valamit

Nem hinném, hogy egyedül lennék széles e hazában, aki az úgynevezett „rendszerváltozás” idején ne reménykedett volna abban, hogy eljön az igazi demokrácia, avagy egy diktatórikus felhang nélküli párbeszédre épülő új világ. Nem jött el. A hataloméhes, de többször vesztes „baloldal” (kénytelen idézőjelbe tenni a szót az ember, hiszen dehogy baloldal ez!) hosszú ideje már, hogy mocskolódással tölti jól megfizetett idejét, és megalapozatlanul ragasztja jelzőit: fasiszta, szélsőjobboldali, tolvaj, hazug, tahó, vidéki bunkó és így tovább, lényegében válogatás nélkül mindenkire, aki éppen aznap nem tetszik neki.

Gyakran fenyeget is, régóta ismerjük – több mint tíz esztendeje – Gyurcsány úr elhíresült kijelentését, amelyet akkor tett, amikor abban az évben a Fidesz megnyerte a választást. Arról biztosította Orbán Viktort, hogy midőn majd pártja győzelme után felébred, még aznap meg fogja bánni, hogy egyáltalán a világon van, és elátkozza azt a percet, amikor oly ostoba volt, hogy ismét hatalomra lépett. Nos, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és hogy ki mit bánt meg, nem tudhatjuk. Az óhajtott és békés párbeszéd ideje sajnos nem jött el, viszont vitathatatlanul beköltözött a közbeszédbe – és szégyenünkre a parlamenti megnyilvánulásokba is – a durvaság, a trágárság. Nem mondom, a művelt Nyugat képviselői között is többen vannak, akiktől példát lehetett venni a trágár beszédet és az ordibálást illetően, mégis úgy gondolom, ha már tanulni akarunk, legalább ne a rosszat vegyük át.

Igen, eljött a mocskolódások kora. A fentebb leírt példákat, állandó jelzőket nem azért soroltam, mert azt hittem volna, hogy a tisztelt olvasó nincs tisztában a politikai élet bizonyos szereplőinek mérhetetlen és tűrhetetlen trágárságával, nem! Azért írok erről a szomorú jelenségről, mert már régóta nem értem jogrendszerünket. Hajdanán, de lehet, hogy sok helyütt még ma is, ha egy kocsmában valaki randalírozott, vagy mondjuk, beleivott másnak a poharába, kidobták, hogy csak úgy koppant! S aznap biztosan nem volt lehetősége arra, hogy visszatérjen.

Még régebbi időkben egyetlen sértő gesztus miatt is kihívták párbajra a sértegetőt (hadd ne soroljunk világhíres irodalmi példákat). Nem is oly sok évvel ezelőtt még olyan iskolák, gimnáziumok voltak, amelyekben elképzelhetetlen lett volna a tanárokkal szembeni kifogásolható magatartás, ugyanis nyomban kicsapták volna (így mondtuk akkoriban) a renitenskedő nebulót, és bizony nehezen talált volna olyan intézményt, ahol folytathatta volna tanulmányait. Magyarán volt kockázat.

Ma nincs. Manapság tanárt is lehet verni, biztonságra ügyelő személyeket kell felvenni az iskolákba, a magyar parlamentben milliós, bocs, sokmilliós havi fizetésért lehet méltatlanul és durván viselkedni, sorozatosan távol maradni, nyeglén, gúnyosan nevetni a kiszabott büntetésen, hiszen telik a fizetésből. Tényleg, a mai ellenzék soraiból (a Mi Hazánk képviselőit kivéve) tud valaki néhány, legalább néhány intelligensen, nem ordibálva, nem trágárkodva, nem krumpliszsákokat lengetve megnyilvánuló felszólalót megnevezni?

Tényleg azt hiszik ezek az emberek, hogy ordítással le lehet győzni valakit is? Okos, bizonyítékokat tartalmazó beszéddel le lehetne, de erre az ellenzéknek nevezett társaság részéről jószerével még csak kísérlet sem történik. Minden tiszteletünk Kövér házelnök úré, aki nem tudom, honnan meríti az erőt ahhoz, hogy megannyiszor rendre utasítsa az ordibáló kórus tagjait. Amúgy nem feltétlenül neki kellene megvédenie a törvényhozás méltóságát, betartatnia a mindenkire vonatkozó jogszabályokat, hanem a jog tisztelt képviselőinek, az igazságszolgáltatás „katonáinak”, jogalkotóknak, bíráknak, ügyészeknek, ügyvédeknek.

Nem tudom – és nincs is válasz rá –, hogy hol bomlott meg a rend az élet szinte minden területén. Társadalompszichológusok-nak kellene erre válaszolniuk. Mindenesetre én csak annyit tudok, pontosabban inkább ismételgetek megannyiszor, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy nem értem a jogrendszerünket. A szinte következmények nélkül maradó társadalom elleni, együttélési szabályokat folyamatosan megszegő cselekedetek, hazugságok eltűrését.

Azt, hogy sokmilliós fizetésekért lehet semmit sem csinálni, egyetlen ígéretet be nem tartani, sok ezer kilométerről világvárosi cégeket irányítani, közjogi méltóságokat, de bárkit bizonyítékok nélkül rágalmazni, letolvajozni, füstgránátot dobálni és ezen cselekedet helytelenségét évekig tárgyalgatni a bíróságokon. Lehet Brüsszelben – ugyancsak bizonyítékok nélkül – hazát árulni. S ezen cselekedetek egyike sem jár következményekkel. Ha a felsorolt jelenségeket (s ez csak a töredékük) egy szóval akarjuk meghatározni: ami történik, az a rend hiánya. S a jogrend hiánya. A világban megbomlott a rend, és ez ragadós. Visszaállítani csak társadalmi összefogással lehetne, de láthatóan erre nemigen van hajlandóság, tehát tenni kellene valamit. Mert a lényeg nem változik: ha valaki rágalmaz, kifogásol, vádol, akkor bizonyítékkal is álljon elő! Nagyon várnánk. Márpedig bizonyítékot szinte sosem hallunk, rágalmat viszont számtalant.

Végére hagytam még néhány példát a fentebbi állításokra. A választási eredmények napvilágra kerülése után aludtak egyet a bizonyítékokkal sosem példálózó baloldali megmondóemberek, és ilyesmiket zúdítottak a nyilvánosság elé: „a magyarok nem tudnak demokratikusan gondolkodni”, „egy átlag fideszes szavazó el van zárva a független médiától”, „rémes a magyarok intellektuális állapota”, „agymosottak”, „a hatalom szemünk láttára lopja szét az országot”, „a nép ostoba”. Sorolhatnánk még a bölcs véleményeket, amelyek egyikére sem szolgált bizonyítékkal az idézett megmondóember.

Mind a parlamentben ülők, mind pedig a megmondóemberek nyilván értelmiséginek tartják magukat. Vannak kérdőívek, ahol ezt jelezni is kell. Jó volna, ha meg tudnák fogalmazni, mit gondolnak az értelmiség hivatásáról, felelősségéről. Ha annak tartják magukat. Okos szavakkal, az egész társadalom előtt vállalva minden kijelentésüket. Szívesen hallgatnánk. Addig, amíg ez meg nem történik, egy 1997-ben kiadott, ifj. Fasang Árpád által szerkesztett, Az (magyar) értelmiség hivatása címmel megjelent tanulmánykötetből idézem a szerkesztőt: „Nos, ki az értelmiségi? Az én olvasatomban: a módszeresen figyelő, kérdező, kereső, rendszerező, értékelő, az igazságot kutató, s ha kell, azért szenvedést is vállaló ember…”

Hölgyek és urak, parlamenten belül és kívül: lehet önvizsgálatot tartani.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Élményfestés

ĀDuzzadt benne a kreatív energia. J. Károly ezt nemcsak onnan vette észre, hogy május van, hanem arra figyelt föl, hogy hiányzik valami az életéből, és ezt a hiányt egy olyan hasznos tevékenységgel lehetne megszüntetni, amely maradandó eredménnyel végződik

Bán Károly

Bán Károly

Ungár, az új áruló

ĀNagy a baj, már Ungár Péter is kihúzta a gyufát Hadházy Ákosnál. Mondhatnánk, egy újabb áruló bontogatja szárnyait, és építi maga is a Nemzeti Együttműködés Rendszerének várát