Lehet-e egy festményből érezni az irodalmat? Nem az olyan metaforikus illusztrációkon, amelyeken a képi olvasat az irodalmi szöveget követi (a láthatóvá tett motívumok nyomán ráismerünk a műre), hanem az olyan autonóm alkotásokon, amelyek nézése azt a hatást kelti, mintha szöveget olvasnánk. Hogy az egyik festmény például olyan, mint Weöres Sándor egy szentenciája A teljesség felé című kötetből. Hogy a másik olyan, mintha képpé vált volna Hermann Hesse Sziddhártája, és mint ezek a mondatok a Klingsor utolsó nyara című kisregényből: „Az erdőszél bágyadtan bámult az elhaló fényben, gesztenyefák fénylettek fekete árnyaik előtt, egy sárga kunyhó csöndesen sugározta a napközben magába szívott fényt (…), a nyugati égbolt aranyos-zöldes fénnyel világított a bársony-kék hegyek fölött.” Utóbbi történetnek a szorongás az alapérzése, de csakúgy, mint a festményeken, ott van benne az ősegység megtalálásának vágya és boldogsága egyetlen pillanatban. „Öröm s a teremtés mélységes gyönyöre járta át, mint egy ujjongó zápor, míg végül a fájdalom leterítette.”
A néhány éve a Párizsi Szalonban is rendszeresen kiállító debreceni Uzonyi Ferenc „fénnyel és arannyal” készülő absztrakt festményei juttatták eszembe a fenti kérdést – nem véletlenül, hiszen a művész a festés közben komolyzenét és hangoskönyvet hallgat. Újonnan nyílt tárlata címét (Idők emlékezetében) pedig az ebben a rovatban megjelent esszé inspirálta (A jelen idő boldogsága), pontosabban az abban fölvetett gondolat Füst Milántól. Hogy lelkünknek voltaképp „az időtlenség az igazi hazája, minthogy mindaz, amit önfeledtségnek, sőt boldogságunknak nevezünk: időtlen”.
Mivel térbeli művészetről van szó, az időt általában nehéz érzékeltetni egy festményen. Ám erre szolgálnak az olyan motívumok, mint az óra vagy a koponya, és ha epikus képről van szó, az időbeli változást a balról jobbra haladó olvasatban érzékelhetjük. Az absztrakt nem tud mit kezdeni az ilyen módszerekkel – marad az időtlenség mámora, és elvont medialitásában fölvehet bármilyen jelentést.
Flusser a fotóról írta, hogy egy kép jelentését ugyan egyetlen pillantással meg lehet ragadni, de ez a befogadás felületes marad, ha nem pásztázzuk át aprólékosan. Így kerül a képbe a néző is: egyrészt a kép struktúrája, másrészt a néző szándékai alakítják a felfedezést, annak komplex útvonalát. Mint Uzonyi fogalmazott: az alkotás és a befogadás jelene találkozik – időtlenség az időtlenséggel. Az alkotó emlékezete a néző emlékezetével, és mindkettőben benne lehet az irodalmi élmény.
Eszkatológiai előadásokat hallgattam arról, hogyan viszonyulunk a halállal befejeződő földi időhöz és a halállal (mint „ébredéssel”) tudatosuló örökléthez. Az orfikus aranylemezekről szólt az egyik előadás. Az orpheuszi, a létezés mélyére merülő tradíció nyomán a Kr. előtti 6–3. század között megjelenő orfikusok az égből származtatták magukat. Tükörképe ez a holtak birodalma vizének, amelyből a világ ered, és amelyet Mnémoszüné tavának, az emlékezet vizének neveznek. Az aranylemez túlvilági kalauz.
Előbb el kell mondani, hogy „a Föld és a csillagos Ég fia vagyok”, aki a szomjúság ellen inni kér az Emlékek tavából, és a beavatottak útjára egy jelszóval lehet rálépni: „Fent és lent: tükör.” Mintha Uzonyi Ferenc festményeit látnám. Az absztrakció szellemtest lesz, az Emlékezet tava fodrozódni kezd, rozsdafű és vér, omló vakolat és álomszikra látszik benne. Próbálom fölfedezni a Lélek tükörképét a ragyogásban, a reményt a kékben, a finom lebegést az aranyban, és összeilleszteni az Idő foszlányait.
Emlékeinkben ott van, hogy minket is csábított a „nagyság”. A kisgyerek minél hamarabb nagy akar lenni. A többre hivatott szeretne nagy dolgokat tenni. Majd elérkezik a pillanat, amikor a nagyság vágya már a múlté, és szégyenkezik az ember, mert néha elhitte magáról, hogy sikerült. De ott, az igazán Nagy Dolgok előtt átérzi hangyalétét. A fűszál hegyén araszol a csillagok felé, és amikor véget ér a fű, a Hold meg ugyanolyan távol van, mint előtte volt, be kell látnia, hogy a legtöbbet tette meg, amit tehetett. S ott a szépséges döbbenet a folyó sodorta apró kavicsok sorsában is, akik mind nagy hegyek voltak egykor.
Hasonló döbbenet ébred a teremtett világgal szemben, mikor teremtményvoltunk tudatosul bennünk, hogy ez egyszerre ajándék és felelősség. Elvész az idő a valóban Nagyban. És érkezik a felismerés, hogy a testünkben, lelkünkben, szellemünkben alkalmilag összesűrűsödött kvantumok átmeneti állapotaként nem lehet cél a talmi „nagyság”, csak a „parányiság”, hogy ilyenkor magunkban érezzük az Univerzum (szingularitástól kezdve jelen lévő) teremtő lüktetését. Azt, hogy minden egyszerre volt Egy, és ami széttöredezett, annak ismét Eggyé kell válnia. Ennek egyik jele akár a festmény is lehet.
Mert valami reményt kell találni: hogy volt és lesz, és mi nem vagyunk hiába. Az Univerzum absztrakciói vagyunk, mint a számok? Létünk műveletek sorozata. A víztükör márványbőrű levegő. A vágy: túlvilági táj. Az idő burkát összekarcolták a hiábavalóságok. A távolság egy angyal ittlétének emléke, és térkép a fészek. Szín és cselekvés, emlék és szándék lesz belőlünk: látható a Teremtő algoritmusa.
Ez az orfikus festészet is létrehoz egy, az irodalommal és zenével együtt fakadó valóságot. Olyan, a mélységet a magassággal összekötő utakra vezet, ahol rádöbben az ember, hogy a szabadság a jelenlétben valósul meg, és a szenvedés csak addig szükséges, míg rá nem jövünk, hogy szükségtelen. Hogy még egy bogárka szárnya alá is behálózódhat a mindenség. Az Idők emlékezetében keressük saját történeteinket – a megtörténés határán.
(A szerző irodalomtörténész)
