Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

„Idők emlékezetében”

Szobakatedra

Lehet-e egy festményből érezni az irodalmat? Nem az olyan metaforikus illusztrációkon, amelyeken a képi olvasat az irodalmi szöveget követi (a láthatóvá tett motívumok nyomán ráismerünk a műre), hanem az olyan autonóm alkotásokon, amelyek nézése azt a hatást kelti, mintha szöveget olvasnánk. Hogy az egyik festmény például olyan, mint Weöres Sándor egy szentenciája A teljesség felé című kötetből. Hogy a másik olyan, mintha képpé vált volna Hermann Hesse Sziddhártája, és mint ezek a mondatok a Klingsor utolsó nyara című kisregényből: „Az erdőszél bágyadtan bámult az elhaló fényben, gesztenyefák fénylettek fekete árnyaik előtt, egy sárga kunyhó csöndesen sugározta a napközben magába szívott fényt (…), a nyugati égbolt aranyos-zöldes fénnyel világított a bársony-kék hegyek fölött.” Utóbbi történetnek a szorongás az alapérzése, de csakúgy, mint a festményeken, ott van benne az ősegység megtalálásának vágya és boldogsága egyetlen pillanatban. „Öröm s a teremtés mélységes gyönyöre járta át, mint egy ujjongó zápor, míg végül a fájdalom leterítette.”

A néhány éve a Párizsi Szalonban is rendszeresen kiállító debreceni Uzonyi Ferenc „fénnyel és arannyal” készülő absztrakt festményei juttatták eszembe a fenti kérdést – nem véletlenül, hiszen a művész a festés közben komolyzenét és hangoskönyvet hallgat. Újonnan nyílt tárlata címét (Idők emlékezetében) pedig az ebben a rovatban megjelent esszé inspirálta (A jelen idő boldogsága), pontosabban az abban fölvetett gondolat Füst Milántól. Hogy lelkünknek voltaképp „az időtlenség az igazi hazája, minthogy mindaz, amit önfeledtségnek, sőt boldogságunknak nevezünk: időtlen”.

Mivel térbeli művészetről van szó, az időt általában nehéz érzékeltetni egy festményen. Ám erre szolgálnak az olyan motívumok, mint az óra vagy a koponya, és ha epikus képről van szó, az időbeli változást a balról jobbra haladó olvasatban érzékelhetjük. Az absztrakt nem tud mit kezdeni az ilyen módszerekkel – marad az időtlenség mámora, és elvont medialitásában fölvehet bármilyen jelentést.

Flusser a fotóról írta, hogy egy kép jelentését ugyan egyetlen pillantással meg lehet ragadni, de ez a befogadás felületes marad, ha nem pásztázzuk át aprólékosan. Így kerül a képbe a néző is: egyrészt a kép struktúrája, másrészt a néző szándékai alakítják a felfedezést, annak komplex útvonalát. Mint Uzonyi fogalmazott: az alkotás és a befogadás jelene találkozik – időtlenség az időtlenséggel. Az alkotó emlékezete a néző emlékezetével, és mindkettőben benne lehet az irodalmi élmény.

Eszkatológiai előadásokat hallgattam arról, hogyan viszonyulunk a halállal befejeződő földi időhöz és a halállal (mint „ébredéssel”) tudatosuló örökléthez. Az orfikus aranylemezekről szólt az egyik előadás. Az orpheuszi, a létezés mélyére merülő tradíció nyomán a Kr. előtti 6–3. század között megjelenő orfikusok az égből származtatták magukat. Tükörképe ez a holtak birodalma vizének, amelyből a világ ered, és amelyet Mnémoszüné tavának, az emlékezet vizének neveznek. Az aranylemez túlvilági kalauz.

Előbb el kell mondani, hogy „a Föld és a csillagos Ég fia vagyok”, aki a szomjúság ellen inni kér az Emlékek tavából, és a beavatottak útjára egy jelszóval lehet rálépni: „Fent és lent: tükör.” Mintha Uzonyi Ferenc festményeit látnám. Az absztrakció szellemtest lesz, az Emlékezet tava fodrozódni kezd, rozsdafű és vér, omló vakolat és álomszikra látszik benne. Próbálom fölfedezni a Lélek tükörképét a ragyogásban, a reményt a kékben, a finom lebegést az aranyban, és összeilleszteni az Idő foszlányait.

Emlékeinkben ott van, hogy minket is csábított a „nagyság”. A kisgyerek minél hamarabb nagy akar lenni. A többre hivatott szeretne nagy dolgokat tenni. Majd elérkezik a pillanat, amikor a nagyság vágya már a múlté, és szégyenkezik az ember, mert néha elhitte magáról, hogy sikerült. De ott, az igazán Nagy Dolgok előtt átérzi hangyalétét. A fűszál hegyén araszol a csillagok felé, és amikor véget ér a fű, a Hold meg ugyanolyan távol van, mint előtte volt, be kell látnia, hogy a legtöbbet tette meg, amit tehetett. S ott a szépséges döbbenet a folyó sodorta apró kavicsok sorsában is, akik mind nagy hegyek voltak egykor.

Hasonló döbbenet ébred a teremtett világgal szemben, mikor teremtményvoltunk tudatosul bennünk, hogy ez egyszerre ajándék és felelősség. Elvész az idő a valóban Nagyban. És érkezik a felismerés, hogy a testünkben, lelkünkben, szellemünkben alkalmilag összesűrűsödött kvantumok átmeneti állapotaként nem lehet cél a talmi „nagyság”, csak a „parányiság”, hogy ilyenkor magunkban érezzük az Univerzum (szingularitástól kezdve jelen lévő) teremtő lüktetését. Azt, hogy minden egyszerre volt Egy, és ami széttöredezett, annak ismét Eggyé kell válnia. Ennek egyik jele akár a festmény is lehet.

Mert valami reményt kell találni: hogy volt és lesz, és mi nem vagyunk hiába. Az Univerzum absztrakciói vagyunk, mint a számok? Létünk műveletek sorozata. A víztükör márványbőrű levegő. A vágy: túlvilági táj. Az idő burkát összekarcolták a hiábavalóságok. A távolság egy angyal ittlétének emléke, és térkép a fészek. Szín és cselekvés, emlék és szándék lesz belőlünk: látható a Teremtő algoritmusa.

Ez az orfikus festészet is létrehoz egy, az irodalommal és zenével együtt fakadó valóságot. Olyan, a mélységet a magassággal összekötő utakra vezet, ahol rádöbben az ember, hogy a szabadság a jelenlétben valósul meg, és a szenvedés csak addig szükséges, míg rá nem jövünk, hogy szükségtelen. Hogy még egy bogárka szárnya alá is behálózódhat a mindenség. Az Idők emlékezetében keressük saját történeteinket – a megtörténés határán.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Szarka László Csaba

Szarka László Csaba

Gordiuszi csomó

ĀEgyre világosabban látszik, hogy a globális megmondóközpontok nem csak azt várják el, hogy a világ haladjon tovább a dekarbonizáció útján a szakadék felé, de azt is, hogy ezt meggyőződésből tegye

Bogár László

Bogár László

Birodalmi lemeztektonika

ĀAz előttünk álló vészterhes idők folyamatait négy birodalom konfliktustere határozza meg. Amerika, Kína, Oroszország és az „európai birodalom” vezető ereje, Németország interakcióinak dinamikája a globális hatalmi tér legfőbb eleme lesz