Domonkos László

Vélemény és vita

A Tisza Zentánál

Nem a vízállásjelentés jutott eszembe („a Tisza Tiszabecsig árad, lejjebb apad, Tokajnál… Szolnoknál… Szegednél…” stb.), mikor megpillantottam újra a folyót

Az autóból láttam meg, amint kiértünk a zentai főtérről a partra, balra előttünk a nagy híd, ami innen Bácskából, a túlparti Bánságba, Csókára visz. Mindjárt el is kanyarodtunk, szinte csak egy-két pillantást vetettem a Tiszára, ami tudvalevően a legmagyarabb folyó, amelynek szülővárosom, Szeged a fővárosa, és amelyről nagy költője, derék jó Juhász Gyula bátyánk azt írta, érzi, hogy fölötte az örök élet csillaga remeg.

Egy nagyszerű prózaíró, a magyar történelmi regény egyik legnagyobb mestere, az erdélyi Makkai Sándor csodás rímeléssel a tatárjárás iszonyatos pusztítását követő időkből szól: „Estére hajló szürkületben, dombocska tetejéről megpillantották a Tiszát. (…) Ezüst szalagja sötétzöld nádasok között csillogott. (…) Láthatták az élő nagy folyót, ezt a hatalmas, lüktető élet-eret, amely végtelen vigasztalással bizonyította, hogy nem szakadt még meg a föld szíve, és láthatták a kitárult nagy síkot, amely ott messze-messze az éggel ölelkezett.”

Régi és derék magyarokkal találkoztunk Zentán, réges-régi, háborús és békebeli történetek szakadtak föl, nem, nem mint sebek, inkább mint rügyek a tavaszi, melegebb levegőben. A régi arcok megkorosodtak, a hajak megfehéredtek, a mozgások fáradtabbak, a szavak megfontoltabbak lettek – csak a környék, a közeg, a bennünket körbeölelő bácskai magyar világ maradt az a régi, Zenta és Tornyos, a Tisza és a híd Csóka felé – csupa nyomások, csupa ősök, csupa hajdani eszelősök. Az eltévedt lovas váltig erre jár, igen, fölöttünk köröz a kerecsensólyom, amit turulnak mondanak és Attila király ott, lenn a parton összehúzza keskeny párducszemét, mint akinek nagyon nem tetszik valami.

Azért varázslatos most is – mindig – az elszakított területek magyarjai között járni, mert az ember közvetlenül megmerítkezve érezheti, égetheti bele a bőrébe, a sejteibe a végzet bábjátékának folyamatosan üszkösödő billogjait, miközben alapos leckéket kap abból, hogyan kell gúzsban tánc közben felszabadultnak tűnően kacarászni és bilincsbe vert agytekervényekből szabadultan, könnyedén eszmefuttatásokba burkolózni, akár nagykendőbe fázós falusi nénike a kapuban, a széles bácskai utca néptelenségén merengve.

Mert mindinkább növekvő néptelenség, az van itt, betelepítések és zsivajgó észak-balkáni népség dacára. A dél-bácskai térségben sajátságos magyar szigetként őrt állott Temerinben egy régi bajtárs, Csorba Béla arról tájékoztat, a magyarság lélekszáma a városban már csak úgy 28 százalék körül jár, a zentaiak elfajzott gyászmagyarokról, szaporodó vegyes házasságokról, rohamosan fogyatkozó, eltávozó magyar fiatalságról keseregnek – a délvidéki rajz- és karikatúraművészet legnagyobb alakja, Léphaft Pál a zentai Tisza-hídon túli világ, a Bánság Nagybecskerek körüli vidékeit emlegeti.

A politikai okokból kétszer is bebörtönzött Vicei Károly, a költő-szociográfus Tari Pista, levéltáros öccsével, Lacival együtt, akárcsak már legalább vagy három évtizede, egyetértően bólogatnak, és mondják a magukét. Úgy mint akkor, mint azóta és még mindig és majd ezután is. Mi egyebet tehetnének?

Lassan beesteledik, és a Tisza Zentánál ugyanúgy ragyog, mint nagyapámék városában, Magyarkanizsán, feljebb Tokajnál, Tiszabecsnél vagy éppen amarra egészen fenn a Kárpátokban, hol már/még két ágban, Fehér- és Fekete-Tiszaként csordogál alá forrásából az Alföldre. Arra a kitárult nagy síkra, amelyre célozva a tatárjárás előtt egy öreg székely aggodalmaskodva azt kérdezte a magyar királytól, hogy dehát uram, hogy tudnak megállni hadban azon a nagy lapos fődön?

Ahogy most így estefelé körbenézek itt, Bácskában, nem túl messze a Tiszától, az a gyanúm, ezek a magyarok, ha üggyel-bajjal, ha erősen gyötrődve is, azért mégiscsak tudják a választ. Ha úgy tetszik, akár meg is nyugtathatnák az öreg székelyt, mondjuk, a király nevében (is). Merthogy csak-csak megálltak-megállnak a hadban azon a nagy lapos fődön. A Tisza meg nyugodtan folydogál tovább Zentánál.

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Balaton-frász

ĀFricska. Nehéz megmondani, hogy mi a legszánalmasabb ma a magyar ballib „hátországban”

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Amerika lelkiismerete

ĀAz Egyesült Államokban, mint a legtöbb országban, különböző politikai irányzatok versenyeznek vagy inkább harcolnak egymással