Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Életösztön

Hiába, nem tudok mentesülni a körülményeimtől. Pedig talán meg lehetne próbálni. Ott van az a ház. Kőből épült, nagy telekkel. Egy szoba, alighanem konyha sincs. Inkább olyan présházféle

Nincs kéménye, azaz fűtés sem lehet benne. Se villany, se víz. Van teteje, ajtaja, ablaka is. Fejér megyében áll, nem a világ végén. Van egy sparheltem, azt odavinném: megoldva a fűtés és a főzés is. Szépen kitakarítanám, toldozgatnám-foltozgatnám. Lesném: melyikünk roppan meg végzetesen előbb: a házikó vagy én magam? Bútorom van bőven. Petróleumlámpám is. Beszereznék jó sok petróleumot, gyertyát, gyufát, kanócot. Amíg lehet. De aztán inkább leszoknék a sötétben matatásról. Hajnalban a nappal kelnék, napnyugtával ágyba mennék.

Nem hagynám becsapni magam a mesterséges idő káprázatától. Órára se lenne szükség. Belső mérőeszközt használnék az idő mérésére. Így aztán sietnem se kellene mert nem futnék semmi határidő után, semmi félelmetes végzet elől. Talán ha idehallatszana a faluból a harangszó, mégis jó lenne. Figyelmeztetne, hogy valahol lent a völgyben azért mérik az időt másként is. A mise után a büszke csengettyű a teremtés jegyében kisdedeket keresztelne, máskor a lélekharang az evilági pályafutás végét jelezné.

Kaszám, baltám, fejszém is van. Tudom-e még használni, no ez a nagy kérdés. Mondjuk, hogy tudom. Könyveket vinnék, nem sokat. Verseket, filozófiát. Néhány nagy regényt. Annyit, hogy érezzem: ezt még el tudom olvasni. Sőt! Meg tudom érteni. Nem tökéletesen, de valamiképpen a magam módján. Hogy megnyugodjak. Végre megnyugtassanak a könyvek, ne pedig felizgassanak. Mert a nagy kapkodásban – megint az idő –, melyik volt az a könyv, amit igazán megértettem, igazán megnyugtatott? Keserűen mondom, de egyben izgalommal is: egyik sem. Nem olvastam eleget, nem olvastam jól, nem tudtam mentesülni a körülményeimtől.

Mindig találtam „elvarratlan szálakat”. Kerestem, kutakodtam. Annyi időm sohasem volt, hogy teljes egészében átérezzem, hogyan és miképp is volt. Mit gondolt az író. Néha meg pont ellenkezőleg: a leleplezés elégtételével figyeltem a szerző vergődését. Sokszor együttérzéssel, de volt, hogy szánakozással. Másképp kellene, úgy, hogy kincsként tekintsek a könyvre. Nem mint lelőhelyre. Hanem a lelőhely mélyén magára a kincsre. S ha megtalálnám! De jó lenne!

Lebegnék ott a kedvvel formált középkorban. Habókosan „utókornak” nevezném az alsóbbrendű időt, s talán vasárnap kilépve a magam szabta kábulatból, a misére is elmennék. Mintha álomba lépnék, szállnék a foghíjas kis kápolnából a barokk pompájú, hatalmas templomokba, Strahovba, Czestochovába, Melkbe, s aztán gyorsan visszaálmodnám magam a szegényes kis egyházba, vissza a középkorba, utókorba. A perselybe aprót dobnék, s megmaradna még napokig a csörgő hang a fülemben, ostyát lopva kérnék, két tenyerem között óvva hazáig vinném. A harangok mintha tanakodnának, hangjuk egyszer szelíd, máskor korholó, mint a madaraké a kertben. Keresik azt az időt, ami volt, van és kellene hogy legyen.

Hiába, nem tudok mentesülni a körülményeimtől. A pap, aki kéthetente misézik, a háborúról is szólna. Hát még tart? Az a háború? Vagy egy másik? Hogy enni tudjak, a faluba – boltba – kell járnom, legalább hetente. Ott is hallok erről-arról, látok dolgokat. Látom, ahogy méregetnek. Nem tudják kiféle-miféle lehetek, van-e pénzem, mit keresek. A házamban se víz, se villany. Autóm sincs. De mégis. Idegen vagyok. Hátha csak ravaszkodom, hátha menekülök, rejtőzködöm. Párnám alatt arany és pénz. Kannával az artézi kúthoz naponta is ha járok, odasündörögnek serdült gyereklányok. Vihognak, sírást tettetnek. Pénzt kérnek és szitkozódnak, ha kenyeret kínálok. Szabálytalan vagyok. Kocsmába sem járok. Biztosan engem látogatnak éjjelente a másvilágról a boszorkányok.

Kutat kell ásnom. De kutat ásni nem tudok. Pedig kell. Gyermekként sokat fantáziáltam a kútról. Féltem, hogy a kerti kútban a víz végtelen mély, s le is húz valami titokzatos erő. Féltem, hogy a kútba esek, s a kútból már a lelkem sem száll fel, s lent maradok örökre. Vak lettem, ha kútba néztem. Nem segített, hogy vizet húztunk a kútból, és azt ittuk jóízűen, s még az sem, hogy a görögdinnyét leeresztettük forró nyári napon, hogy hideg és finom legyen.

Sötét, rejtett híd maradt nekem az ilyen kút a mai napig. Le nem ereszkednék semmi pénzért. Pedig még barlangász is voltam, és ott jól ment a traverzálás. Akkor hát kutat kell ásatni. Jöjjön a kútfúró. S minden, ami ezzel jár. Aztán a sparhelt sem szelel jól, tényleg kellene egy kémény. Jöjjön a kőműves. Ő viszont bádogos nélkül nem jár. De a tetőt meg kell bontani. Hát az ácsok. Na és a fuvar. Ja, kérem, a benzinárak! Jól elfalaztam én magam ebben a babonás kastélyban.

Hiába, nem tudok mentesülni a körülményektől. Szédülök. A lebukó nap ellop minden meleget, minden fényt, minden örömöt. Földre dobva a könyv. Lányaimat, unokáimat, barátaimat alig látom. Félresikerült remete lettem. Ezt akartam? Aligha. Máshogyan akartam, egészen máshogy. S mintha a szellemek is – lakótársaim –, egészen máshogy akarták volna.

Vagy csak rossz emlékeket hoztam magammal. Mogorvaságot, hűtlenséget. Esik az eső. Beázik a kastély – az új tető –, erről már kár lenne vitát nyitni. A fa is nedves. A sparheltből szökik a füst. Hibás az új kémény. A kút vize sáros. A bolt előtt kis csoport állja utam. Vadászó szemük fenyegető. Ez a hazám – mondom, aztán egy kis haladékot kérek. Nem kapok. Elzárják utamat. Régi ösztön – életösztön –, erőt sokasító mozdulat menti meg életem. Vérfolyócskák az arcom ráncaiban.

De jó, hogy tavasz van! De jó, hogy körös-körül zöldellenek a megművelt földek. S a repce milyen sárga tenger. De jó, hogy gyalog megyek, félvállra akasztott zakóval, s ahová megyek, ott békét találok. Jó, hogy nincs veszély. Millió virág őrzi a csendet. Jó, hogy nem is akarok mentesülni a körülményektől. Hiszen azok létrehozásában részem volt, s nem irányított félkegyelmű vénemberek és tüzes csőrű öregasszonyok frázisai mentén épül fel a világ.

Nem fegyverfüst fátyolán át láttam a világot és a jövőt. Milyen jó, hogy ez a repülő itt, amelyet alig látok a napsütésben – inkább keresztárnyát suhanni a vetésen –, nem bombát hint, hanem segít a termésnek. Erdő az úttól jobbra. Telepített erdő, nyírfák. Nem boldogságot sugároz, talán mert nem sikeredett természetesre. Kutyák ugatnak valahol, szél is perdül, de a nap azért átsüti az ingem, s a tüdőmet melengeti.

Rossz álmom volt. Beleestem a sáros kútba. Közben ezernyi embert láttam, szemükkel, fülükkel az űrt figyelték – ottani eszközeiket –, kezük a gombokon: tűz! Visítva beköltözött hozzám a jövő. Aztán a jövőről kiderült, hogy ma van. A kút kávája egyre szélesedett. Kezem-lábam már nem érte át. Csúszok egyre mélyebbre. Már csak a nyakam és a lábujjaim tartanak. Fentről, a kút pereméről röhögő arcok hajolnak fölém. „Na, jó éjszakát!” Erőlködöm, küszködöm, valahogy kijutok a kútból. Vigyáznak rám. Meddig tartott, nem tudom, de fázom, pedig tavasz van. Megkönnyebbültem. Itt már nem talál meg senki, ez a kút, ez a ház: csak álom. A bogár is, amelyik itt mászik a karomon.

Ezután történt, hogy megvesszőztem a világ doromboló és fenyegető szörnyetegeit. „Szép kis világ!” – kiabáltam, s a pálcával dühömben ütöttem vertem a bokrok, fák tövében megbúvó árnyakat. Meglobbant elmével kértem számon az életet, a szeretetet, a békét. Az árnyak nem tágítottak, susogtak, kopogtak, ropogtak. Aztán abbahagytam a hadakozást. Egyik közülük a frizuráját igazgatta, a másik már telefonált. Játszottak tovább, ravaszkodtak tovább. Hiteleztek, exportáltak, szankcionáltak, tanácskoztak. Izgultak. Vért hoztak, harcot, menetelést. Parancsot.

Én segédkezni romboláshoz, gyilkoláshoz nem fogok. Futni pedig nem akarok. Arcul ütöttetek, reszkettem, de megbocsátok, csak menjetek tovább, oda, ahol kelletek. S kezet rám s a kútsírból már százszor kiemelkedett nemzetemre még egyszer ne emeljetek!

(A szerző történész)  

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Egy levél margójára

Ā„Hétfő. Ma este adjuk át Lisztnek a serleget, a feleségemnél. Kérem, bizonyosan jöjjön el. Széchenyi.” A fenti levelet Nemeskéri Kiss Pálné Csapó Idának írta a gróf 1840. január 27-én Pozsonyban

Őry Mariann

Őry Mariann

Kinek fáj jobban?

ĀVan értelme kitartani. Ha igazak a Bloomberg és a Politico értesülései, parkolópályára kerülhet az olajembargós javaslat Brüsszelben