„Ketyegj, vén, jó költő-vigasz!” – idézte Babits A halhatatlanság halála című esszében Tóth Árpád sóhaját, s Kosztolányi az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai ciklus Azon az éjjel… kezdetű darabjában versszervező képpé emelte az óramotívumot. A „kizökkent az idő” hamleti analógiájára nála „az órák összevissza vertek”, s míg Hamlet született „helyretolni azt”, Kosztolányi a meghalás előtti pillanat fiktív idejében, „sínek között és kerekek között”, a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásaival jelenítette meg egykori emlékeit.
„Ó, a halál. / Mi ismerjük csak, pici gyerekek. /(…) A játszótársunk és tréfál velünk” – írta. Ez a motívum teljesedett ki a Mák (1916) Akarsz-e játszani című versében: „Virágok közt feküdni lenn a földön, / s akarsz, akarsz-e játszani halált?” A halálra utaló óramotívum a Mágia (1912) Órák című versében is föltűnt: „s ők ott dobognak a szívünk alatt, / zokognak és gyászindulót dobolnak…” Az óra vizualizálja az időt (ezt az igényt teljesítették már a régi nap‑, homok- vagy vízórák is), a ketyegő óra vagy az ingamozgás az idő ritmusát érzékelteti, a toronyórák pedig az univerzum fikcióját jelenítik meg.
A tárgyakat, történéseket áthatja a szenvedés: az óra antropomorf motívum. Jó példa erre a Meztelenül (1928) Boldog, ihletes napjaim című versének két keretsora: „Az órák homloka lüktet: / lázas az idő.” A láz, a betegség jele a költői látomásban az ember egzisztenciális bizonytalansága az elmúlástudat előtt. „Nem is tudom, mi van velem. / Látom az órát. / Minden órát a világon, / azt, amely siet, azt, amely késik. / Hallom az óraütést és a harangot, / álmomban is. / Érzem a percet.” A bizonytalanság kozmikus kiterjesztése után a személyes tárgyak átveszik az idő (sors vagy halál) tulajdonságát: „Észreveszem a csöndes ebédlőn / villa, kanál közt a kést, az ölő kést, / mely sorsokat bont meg, ket-tévág mindent”. S már az 1907-es Négy fal között című első kötetben is volt egy ilyen vers: „Megállt az óra, és a mutató / halotti csöndben a hatosra néz / (…) Bármit teszel, az inga meg nem indul, / és a finom üveglemez alatt / oly szótlanul-nyugodt, mint a halott, / kit a koporsó ablakán tekintsz meg.”
A szegény kisgyermek panaszai ciklus egyik jellemző darabja így indul: „Én félek. / Az élettől és sötéttől”, de hat év múlva már ez a félelem vonzza: „akarsz-e együtt a sötétbe menni”. A „kizökkent idő” menetének helyreállítására, a kezdet és vég metafizikai kérdésére a szakrális időfelfogás, az eredetmítoszok és a keresztyén eszkatológia ad választ, ám Kosztolányinál sem az archaikus ciklikus idő, sem a bibliai-kairoszi, kitöltésre váró végidő, sem a lineáris időt az örökkévalósággal összekötő elgondolás nincs markánsan jelen.
Helyette a szépség és a félelem impressziója, a szeszélyes időbeli ugrások képzete szerveződik linea-ritássá – a költő gyermeki önmagát megszólító helyzetében szembesül a metafizikai távlatok és a profán immanencia konfliktusával. A Kosztolányi-líra későbbi szakaszaiban kiteljesedő halálfélelem-érzésre is kivetítve ezt, fölmerül a kérdés: ha a mitikus idő elvesztése a halálvágyban nyilvánul meg, a halálfélelem vajon nem a mitikus idő, a metafizikai létezés iránti vágyakozás-e?
A szegény kisgyermek panaszai-nak egészét átható félelem oka a halál, máskor egy ismeretlen rém, egy névtelen árny. A babonás félelem mellett a nagyapa valódi halálát is megnevezi az Azon az éjjel… kezdetű vers: „Azon az éjjel / az órák összevissza vertek. / Azon az éjjel / holdfényben úsztak mind a kertek. / (…) / Azon az éjjel / égett szobánkba gyertya, lámpa. / Azon az éjjel / féltünk a borzadó homályba. / Azon az éjjel / arcunk ijedt volt, halavány. / Azon az éjjel / halt meg szegény, ősz nagyapám.”
S hogy miért volt különös ez az éjjel, csak késleltetve derül ki, s ez a halállal való találkozás, a félelem átalakulása haláltudattá a felnőttben, a halál elleni játék a teljes Kosztolányi-életművet meghatározta. Benne a végtelen sérülékenységgel, hiszen a „kizökkent idő”, az összevissza verő órák egyúttal a cselekvésképtelenséget vagy a biztonságérzet hiányát fejezik ki. De a nagyapa halálának említése egyfajta ébredésnek tekinthető, a következő emlékképek ugyanis már így kezdődnek: „Azon a reggel…”
S az ismeretlent megismerő, az alakváltoztatással a túlélés lehetőségét kereső próteuszi szerep magára öltése is domináns, ahogy azt A bús férfi panaszai (1924) kisfia születését fölelevenítő költeményének indítása sugallja: „Nem félek a haláltól, mert tudom mi. / Olyan, akár a többi földi holmi.” Itt egyrészt a „semmi” lekicsinyítése történik meg „semmiséggé”, illetve a kozmikus-metafizikai vonatkozásokkal telített Halotti beszéd játékos-egzisztenciális gondolatát vetíti előre, az ember „egyetlenegységének” kimondásával együtt az értékvesztés fájdalmát is: „Nem nagyszerű hullás, mint egykoron, / csak por és por és por, az én porom.”
De úgy tűnik, mintha a költőt gyönyörűséggel töltené el az elmúlás. A „nem félek a haláltól, mert tudom mi” állítása tulajdonképpen önvédelem. Az elmúlással (az idővel) való szembenézés alkalmas a saját hely kijelölésére a profán életben vagy a transzcendens létezésben, és melankóliát okoz, ha mindennek a megismerhetetlenségét kell az embernek megtapasztalnia. A melankólia az elfogyó idő tudatából alakul ki. Ha a költő azt állítja, hogy ismeri a halált, akkor a metafizikai otthontalanság ellen védekezik. Az ellen, amit a Kenyér és bor (1920) című kötet legelső versében, a már címében is melankolikus Boldog, szomorú dal zárásában is megfogalmazott: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.”
(A szerző irodalomtörténész)
