Nem sokat értett a politikához (igazság szerint semmit nem értett), de J. Károly mindig nyitott volt a kompromisszumokra. Azt nem tudta megítélni, hogy vajon a békés megegyezés mennyire része a politikának (félt tőle, hogy mostanában ez a rész igen csekély), de nem talált különösebb kivetnivalót abban, ha az ellenérdekeltek engednek egy kicsit a saját feltételeikből.
Itt van például a háború, amiről azt mondják, hogy ez tulajdonképpen nem is háború, hanem különleges hadművelet, ő azonban még úgy emlékszik katonakorából, hogy a hadműveletek mindig egy háború részei, és mivel „nyúl” volt, azaz gépesített lövész, egymás között golyófogónak nevezték magukat, a tisztekkel együtt.
J. Károly a katonaságnál lett pacifista, akkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy a legokosabb kompromisszum az volna a világon, ha soha nem háborúzna senki. Persze azt csak félszegen gyanította, hogy ennek sem a fegyvergyárosok, sem a „filantróp” gyarmatosítók, sem a humanoid ördögök nem örülnének, de azért meg lehetne próbálni, beleértve azt is, hogy nincs gazdasági elnyomás, atomfenyegetés vagy transzneműség.
Ha ő, mármint J. Károly valamilyen kormány lenne, és ha most azt követelnék tőle, hogy küldjön lőszereket egy háborúban álló szomszéd országba, akkor azt mondaná, hogy rendben van, a követelés második részét teljesítjük: küldünk ugyanis gyógyszert, kötszert, tápszert és bármilyen szert, amivel nem lehet lőni, tehát ki van zárva a kábítószer is. J. Károlynak olyan érzése volt, amikor ennek a szomszéd országnak a politikusait hallotta, hogy biztos kábítószer hatása alatt állnak, de azt nem tudta pontosan, hogy a kábítószert pénznek, hatalomnak, médiának és színészkedésnek vagy hazugságnak hívják-e.
Utóbbi az összes többivel rokon értelmű, a különbséget csak az nem látja, aki elmegyógyintézetben lakik ápolt minőségben. Persze, az elmegyógyintézetben arról sem tudnak kellően hiteles képet adni, hogy mit jelent az ápolt. J. Károly például ide számította azt is, ha valaki rendesen fürdik, nem jár büdös ruhában, és tiszta a gondolkodása is, tehát nem akarja azonnal kivégezni magát, nehogy a másik győzzön. Egészen jó kompromisszum lenne, ha az öngyilkosság nem volna kötelező, kivéve az ötletgazdákat, akik saját önállóságuk mellett semmilyen más önállóságot nem képesek elfogadni.
S ha már követelésteljesítésről van szó, neki, azaz J. Károlynak is lenne egy követelése. Azt szeretné, ha nem játszana senki sem Istent, mert elég belőle egy is, és az, hogy most úgy tűnik, hallgat, még nem jelenti azt, hogy nem fog egyszer nagyon megharagudni. Akkor bizony J. Károlynak is annyi – pedig éppen most kezdte volna el tervezgetni az életét –, és ez nem fér bele a kompromisszumba.
(A szerző irodalomtörténész)
