Szemernyi jó, sokasodó baj

Örök magyar panasz, amit az erdélyi főúr és történész (milyen jól hangzik ez) Bethlen János valamikor így fogalmazott meg: „Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.” A baj az, s talán éppen ezért vagyok ilyen ideges, hogy a történelmi tapasztalatunk azt mutatja: akkor is elbuktunk, ha megtettük, amit lehetségesnek nem gondolt a világ, és akkor is, ha valóban a lehetséges mezsgyéjén belül maradtunk. Mintha most ezt a két magatartást egyszerre érezném: a szívem a „lehetségesen” kívülre vinne, az eszem inkább belül tartana. És vajon melyik az erősebb? S vezet-e sikerre egyik vagy másik?

De hát miről is van szó? A világban, azon belül Európában, azon belül itt, e régióban – amit Közép-Európának hívunk – időről időre változnak azok az erőviszonyok, amelyek meghatározzák az egyes országok, nemzetek mozgásterét. Ezek az erőviszonyok néha politikai szövetségekben testesülnek meg, néha egy nagyhatalom térségre erőltetett akaratában. Ezek akaratát követni: ez a „lehetséges” tartomány; ezekkel szembemenni, ha érdekeinket veszélyeztetik: az lenne a „lehetségesen túli”. A kettő között lavírozni: ez a híres „hintapolitika” valódi értelme, ami a felszínen csak úgy látszik, hogy egyszer ehhez a nagyhatalomhoz húzunk, máskor vagy akár egy időben a másikhoz. Vagyis leginkább egyikhez se húznánk, s „csak azt cselekedhetjük, ami lehetséges”.

Bethlen Jánost idéztem, az ő idejében – a tizenhetedik században – az oszmán-török és a Habsburg-német befolyás limese vágta ketté a Kárpát-medencét, azaz Magyarországot. Erdélyben a hintapolitikát vitték elég sikeresen, a Királyhágón innen meg ki ebben, ki abban látta a „lehetséges” siker reményét. Végül a Habsburg-oldal lett a győztes, s az ország ezt honorálta is, örökös dinasztiának elismerve a tehetséges családot. De azért szívünk mélyén akkor is tudták őseink, mit kellene tenniük, s meg is tették! Hej, Rákóczi, Esze Tamás, Bercsényi, sőt Károlyi! Bukás lett a vége, bujdosás.

Nosza, mondhatnánk, hát akkor a „lehetsé­gest” kell választani. S tényleg: volt emellett érv bőven. Újjáépült az ország, igaz, sok jövevénnyel, néha abszolutizmussal, néha sanyargatással – máskor kis kedvezéssel – furcsán gyarapodva. Furcsán, mert évszázad múlva valahogyan mégis úgy érezte a nemzet, hogy a sír szélére vitték. Kölcsey majdnem el is siratta, de jött Széchenyi és Petőfi. S olyan nagy erők! De hát akkor még az ország is nagyobb volt, nagyobb, mint Anglia, igaz, csak területileg.

S akkor már tudatosan feszült egymásnak a két lehetőség: maradjunk a megszabott keretek között, s erősödjünk, fejlődjünk – azaz válasszuk a „lehetségest”, vagy feszüljünk neki minden ellenerőnek, még az időnek is, és ugorjunk egy nagyot, ha máshová nem, hát a sötétbe. Kíséreljük meg a lehetségesen túlra lépni. Itt érzem a tarkómban Széchenyi István keserűségét: „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart okozott volna ebbe a világba, mint én!”

Pedig ő mindvégig a lehetséges keretei között maradt. Csak hát mi van akkor, ha a „lehetséges” nyilvánvalóan a bukásunkat, elpusztításunkat, de minimum alávetésünket jelenti?  És a másik út? Petőfi szavai a jövőbe is kiáltanak. „Akad-e majd, / Ki ennyi bajt / Higgyen, hogy ez történet? / És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli, / Zavart ész meséjének?” A mocsár lehúzta őt a mélybe, távolról orosz és német szó hallatszott, de a nemzet nem felejtette el, halhatatlan volt már, amikor leszúrták. Mint a nemzet. A szíve is dobogott, esze is járt. A viperamarást a húsából hosszú, fájdalmas mozdulattal kimetszette.

Klasszikus példája a „lehetséges” diadalának a kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia. Sok nagy fejlődéssel, s egy nagy – csaknem végzetes – bukással. Ez bizony nagyon elgondolkodtató. A történet elején az útból eltétetett Teleki László, a végén Tisza István. Önkéz vagy gyilkos merénylet, mindegy is. A „lehetséges” választatott, s megint volt fejlődés is, de közben mintha részleteiben haldoklott volna a magyar.

Az állam és a haza fogalmának szétválása a végéhez közeledett. Aztán a sok ostoba és sunyi háborús feltébolyodás közben hogy el tudott hallgatni a józan ész! A síri csend és a nagy zaj is azzal járt, hogy százezrek pusztultak el a lövészárkokban az első nagy háborúban. Mintha ekkor már nem is tudtuk volna, mit kellene tennünk. Tettük tehetetlenül, ami lehetséges. De ma már tudjuk. Csak alighanem, amit tennünk kell, megint a lehetséges tartományon túl van. Megpróbálni mégis meg kell!

Mert ha nem, megint jön a régi dal. Forradalmat kiáltanak olyanok, akik egykoron eladták – pontosabban odaadták – az igazságot s vele mindent, amit odaadni nem szégyelltek az éppen akkor győztes és errefelé „illetékes” nagyhatalmaknak. Azok meg továbbadták stréber szövetségeseiknek.

Ezek a stréberek most is elöl járnak a hamis tanúzásban, szolgálnak, csatlakoznak, hangoskodnak, inkasszálnak. Egyik-másik még hódítana is. Fegyvert szállítanak, rakétákat telepítenek. Épp, mint a második nagy háború előtt. Hadgyakorlatok, nagy nyilatkozatok, szövetségek, átvonulások, pozíciószerzések, fegyverküldés, fenyegetés. Összeegyeztethetetlen érdekek. Szuverenitás és összecsoportosulás. Ellenség. Elpusztítás. Totális háború. Megint minden, ami „lehetséges volt”.

De hiszen ez a huszadik század! Onnan már kiszöktünk, azt hittük ezen túl vagyunk. Kosztolányi Dezső azt mondta, hogy leggyűlöltebb szavai az amerikai propagandát tükröző „progresszió” és „happy end”. Végül is a szovjet birodalom sem másról szólt: haladás és tökéletes beteljesülés a kommunizmusban. (Új világrend – mondják most.) Ki hisz már nekik? Ki hiszi, hogy ennek jó vége lesz? Legfeljebb azok, akiknek nincs már hitük.

Talán tényleg megérett ez a kor, hogy nem hívén semmiben, újra higgyen a háborúban. Felrobbanjon. Ez lenne ma az egyedül „lehetséges”. Csakhogy vagyunk itt még mi, akik ragaszkodunk a lehetségesen túli megoldásokhoz. Az isteni gondviselés vezérlő kezét a vállunkon érezzük. Talán cselekedni nem tudunk, félszegek, szemérmesek vagyunk, de hinni és bízni még tudunk. A bizalom nagy adomány. Majdnem hit.

Ragaszkodunk az értelemhez. A formákhoz is. A hithez is. A békéhez. Mindez egy egész. Igazat adok abban, hogy a korszellem, vagy ahogy Madách Imre mondja, a korfolyam határozza meg a történéseket, s nem az egyén, de a korfolyamot, a korszellemet mégiscsak mi alakítjuk. Még a szövetségi rendszerekben is.  S itt már megint mintha lenne egy ellentmondás, ami valójában nincs, csak nagy erőkkel ránt erőltetnék. Mármint, hogy a magyar érték (ez behelyettesíthető bármely nemzet értékei­vel) ellentétben állna mondjuk az európai értékekkel vagy az emberiség értékeivel. Szó sincs róla! Még akkor sem fogadom el ezt az állítást, ha az érték helyett sokan érdeket értenének. Átlépek ezen, s abban hiszek, hogy az életet vágyó ember az egyetemes értékek betartására tudja késztetni, sőt kényszeríteni a sunyi, zsarnoki kényeket.

A dolgok rendezésének két alaptípusa van. Ahogy lennie kellene, és ahogy lennie lehetséges. Csakhogy a lehetséges változatok száma végtelen, és akkor benne kell legyen az is, ahogy akarjuk, hogy legyen. Felzaklatott, jövőtől tartó napjainkban Kálnoky László versével üzenem: „A jelen / uralma egyenlő a régi évek mulasztásainak lajstromával / vagy a beszűkülő, zsugorodó / jövőben várható szemernyi jóval, / sokasodó bajjal.”

Mit mulasztottunk, azt felírhatjuk. Mit pótolunk, mennyit tanulunk a régi évekből, az rajtunk áll. Mikortól zsugorodik a jövőnk, nem egyértelmű. Meddig van lehetőségünk elkerülni a beszűkülést s esély csodálni a fényt, embere válogatja. Jönni fog a szemernyi jó, és sokasodik majd a baj. A lényeg mégis az, hogy gyermekeinkben, unokáinkban ott az örökös feltámadás. Őseinkben, édesanyánkban, édesapánkban ott a tapasztalás. S mindannyiunk lélegzetvétele a nemzet életének biztosítéka.

(A szerző történész)