Vélemény és vita
Szemernyi jó, sokasodó baj
Ragaszkodunk az értelemhez. A formákhoz is. A hithez is. A békéhez. Mindez egy egész
Örök magyar panasz, amit az erdélyi főúr és történész (milyen jól hangzik ez) Bethlen János valamikor így fogalmazott meg: „Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.” A baj az, s talán éppen ezért vagyok ilyen ideges, hogy a történelmi tapasztalatunk azt mutatja: akkor is elbuktunk, ha megtettük, amit lehetségesnek nem gondolt a világ, és akkor is, ha valóban a lehetséges mezsgyéjén belül maradtunk. Mintha most ezt a két magatartást egyszerre érezném: a szívem a „lehetségesen” kívülre vinne, az eszem inkább belül tartana. És vajon melyik az erősebb? S vezet-e sikerre egyik vagy másik?
De hát miről is van szó? A világban, azon belül Európában, azon belül itt, e régióban – amit Közép-Európának hívunk – időről időre változnak azok az erőviszonyok, amelyek meghatározzák az egyes országok, nemzetek mozgásterét. Ezek az erőviszonyok néha politikai szövetségekben testesülnek meg, néha egy nagyhatalom térségre erőltetett akaratában. Ezek akaratát követni: ez a „lehetséges” tartomány; ezekkel szembemenni, ha érdekeinket veszélyeztetik: az lenne a „lehetségesen túli”. A kettő között lavírozni: ez a híres „hintapolitika” valódi értelme, ami a felszínen csak úgy látszik, hogy egyszer ehhez a nagyhatalomhoz húzunk, máskor vagy akár egy időben a másikhoz. Vagyis leginkább egyikhez se húznánk, s „csak azt cselekedhetjük, ami lehetséges”.
Bethlen Jánost idéztem, az ő idejében – a tizenhetedik században – az oszmán-török és a Habsburg-német befolyás limese vágta ketté a Kárpát-medencét, azaz Magyarországot. Erdélyben a hintapolitikát vitték elég sikeresen, a Királyhágón innen meg ki ebben, ki abban látta a „lehetséges” siker reményét. Végül a Habsburg-oldal lett a győztes, s az ország ezt honorálta is, örökös dinasztiának elismerve a tehetséges családot. De azért szívünk mélyén akkor is tudták őseink, mit kellene tenniük, s meg is tették! Hej, Rákóczi, Esze Tamás, Bercsényi, sőt Károlyi! Bukás lett a vége, bujdosás.
Nosza, mondhatnánk, hát akkor a „lehetségest” kell választani. S tényleg: volt emellett érv bőven. Újjáépült az ország, igaz, sok jövevénnyel, néha abszolutizmussal, néha sanyargatással – máskor kis kedvezéssel – furcsán gyarapodva. Furcsán, mert évszázad múlva valahogyan mégis úgy érezte a nemzet, hogy a sír szélére vitték. Kölcsey majdnem el is siratta, de jött Széchenyi és Petőfi. S olyan nagy erők! De hát akkor még az ország is nagyobb volt, nagyobb, mint Anglia, igaz, csak területileg.
S akkor már tudatosan feszült egymásnak a két lehetőség: maradjunk a megszabott keretek között, s erősödjünk, fejlődjünk – azaz válasszuk a „lehetségest”, vagy feszüljünk neki minden ellenerőnek, még az időnek is, és ugorjunk egy nagyot, ha máshová nem, hát a sötétbe. Kíséreljük meg a lehetségesen túlra lépni. Itt érzem a tarkómban Széchenyi István keserűségét: „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart okozott volna ebbe a világba, mint én!”
Pedig ő mindvégig a lehetséges keretei között maradt. Csak hát mi van akkor, ha a „lehetséges” nyilvánvalóan a bukásunkat, elpusztításunkat, de minimum alávetésünket jelenti? És a másik út? Petőfi szavai a jövőbe is kiáltanak. „Akad-e majd, / Ki ennyi bajt / Higgyen, hogy ez történet? / És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli, / Zavart ész meséjének?” A mocsár lehúzta őt a mélybe, távolról orosz és német szó hallatszott, de a nemzet nem felejtette el, halhatatlan volt már, amikor leszúrták. Mint a nemzet. A szíve is dobogott, esze is járt. A viperamarást a húsából hosszú, fájdalmas mozdulattal kimetszette.
Klasszikus példája a „lehetséges” diadalának a kiegyezés, az Osztrák–Magyar Monarchia. Sok nagy fejlődéssel, s egy nagy – csaknem végzetes – bukással. Ez bizony nagyon elgondolkodtató. A történet elején az útból eltétetett Teleki László, a végén Tisza István. Önkéz vagy gyilkos merénylet, mindegy is. A „lehetséges” választatott, s megint volt fejlődés is, de közben mintha részleteiben haldoklott volna a magyar.
Az állam és a haza fogalmának szétválása a végéhez közeledett. Aztán a sok ostoba és sunyi háborús feltébolyodás közben hogy el tudott hallgatni a józan ész! A síri csend és a nagy zaj is azzal járt, hogy százezrek pusztultak el a lövészárkokban az első nagy háborúban. Mintha ekkor már nem is tudtuk volna, mit kellene tennünk. Tettük tehetetlenül, ami lehetséges. De ma már tudjuk. Csak alighanem, amit tennünk kell, megint a lehetséges tartományon túl van. Megpróbálni mégis meg kell!
Mert ha nem, megint jön a régi dal. Forradalmat kiáltanak olyanok, akik egykoron eladták – pontosabban odaadták – az igazságot s vele mindent, amit odaadni nem szégyelltek az éppen akkor győztes és errefelé „illetékes” nagyhatalmaknak. Azok meg továbbadták stréber szövetségeseiknek.
Ezek a stréberek most is elöl járnak a hamis tanúzásban, szolgálnak, csatlakoznak, hangoskodnak, inkasszálnak. Egyik-másik még hódítana is. Fegyvert szállítanak, rakétákat telepítenek. Épp, mint a második nagy háború előtt. Hadgyakorlatok, nagy nyilatkozatok, szövetségek, átvonulások, pozíciószerzések, fegyverküldés, fenyegetés. Összeegyeztethetetlen érdekek. Szuverenitás és összecsoportosulás. Ellenség. Elpusztítás. Totális háború. Megint minden, ami „lehetséges volt”.
De hiszen ez a huszadik század! Onnan már kiszöktünk, azt hittük ezen túl vagyunk. Kosztolányi Dezső azt mondta, hogy leggyűlöltebb szavai az amerikai propagandát tükröző „progresszió” és „happy end”. Végül is a szovjet birodalom sem másról szólt: haladás és tökéletes beteljesülés a kommunizmusban. (Új világrend – mondják most.) Ki hisz már nekik? Ki hiszi, hogy ennek jó vége lesz? Legfeljebb azok, akiknek nincs már hitük.
Talán tényleg megérett ez a kor, hogy nem hívén semmiben, újra higgyen a háborúban. Felrobbanjon. Ez lenne ma az egyedül „lehetséges”. Csakhogy vagyunk itt még mi, akik ragaszkodunk a lehetségesen túli megoldásokhoz. Az isteni gondviselés vezérlő kezét a vállunkon érezzük. Talán cselekedni nem tudunk, félszegek, szemérmesek vagyunk, de hinni és bízni még tudunk. A bizalom nagy adomány. Majdnem hit.
Ragaszkodunk az értelemhez. A formákhoz is. A hithez is. A békéhez. Mindez egy egész. Igazat adok abban, hogy a korszellem, vagy ahogy Madách Imre mondja, a korfolyam határozza meg a történéseket, s nem az egyén, de a korfolyamot, a korszellemet mégiscsak mi alakítjuk. Még a szövetségi rendszerekben is. S itt már megint mintha lenne egy ellentmondás, ami valójában nincs, csak nagy erőkkel ránt erőltetnék. Mármint, hogy a magyar érték (ez behelyettesíthető bármely nemzet értékeivel) ellentétben állna mondjuk az európai értékekkel vagy az emberiség értékeivel. Szó sincs róla! Még akkor sem fogadom el ezt az állítást, ha az érték helyett sokan érdeket értenének. Átlépek ezen, s abban hiszek, hogy az életet vágyó ember az egyetemes értékek betartására tudja késztetni, sőt kényszeríteni a sunyi, zsarnoki kényeket.
A dolgok rendezésének két alaptípusa van. Ahogy lennie kellene, és ahogy lennie lehetséges. Csakhogy a lehetséges változatok száma végtelen, és akkor benne kell legyen az is, ahogy akarjuk, hogy legyen. Felzaklatott, jövőtől tartó napjainkban Kálnoky László versével üzenem: „A jelen / uralma egyenlő a régi évek mulasztásainak lajstromával / vagy a beszűkülő, zsugorodó / jövőben várható szemernyi jóval, / sokasodó bajjal.”
Mit mulasztottunk, azt felírhatjuk. Mit pótolunk, mennyit tanulunk a régi évekből, az rajtunk áll. Mikortól zsugorodik a jövőnk, nem egyértelmű. Meddig van lehetőségünk elkerülni a beszűkülést s esély csodálni a fényt, embere válogatja. Jönni fog a szemernyi jó, és sokasodik majd a baj. A lényeg mégis az, hogy gyermekeinkben, unokáinkban ott az örökös feltámadás. Őseinkben, édesanyánkban, édesapánkban ott a tapasztalás. S mindannyiunk lélegzetvétele a nemzet életének biztosítéka.
(A szerző történész)