Kő András

Vélemény és vita

Himnusz helyett

Barna ruhába burkolódzott most már hosszú ideje a Lánchíd, és arra vár, hogy megszépülten, régi fé­nyé­ben állhasson őrt a Duna fölött

Már régen beírta magát a történelemkönyvekbe, igaz, nem önszántából tette. Akkor sem, amikor 1949. november 20-án nagy örömnapot tartottak az újjáépített Lánchíd tiszteletére, fényesen megünnepelve az „új világot”. Addigra ugyanis már minden eldőlt a diktatúra javára.

Ülök a kövön a Lánchíd közelében, és az 1949-es Meghívóra gondolok, amelyen olvashattam a programot. Az ünnepség a Köztársasági indulóval kezdődött, és a MÁV-zenekar adta elő. A Himnuszt a francia Étienne Méhul zenéje helyettesítette. Az idősebbeknek elég felidézni az első szavakat, máris „beugrik” a dallam. Hallották sokszor, énekeltették velük eleget, a Raics István fordította szöveget. „Elnyomás, szolga sors, / Ez volt a rend ezer évig, / Senyvedt a nép legjobb ereje. […] Milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a Köztársaság!” Nem ez volt az egyetlen dal, amit adaptáltak a magyar viszonyokra, miközben Magyarországot a kommunista hatalom alatt nem tekintették köztársaság államformájú országnak.

Széchenyi István írta: „A politikai tudománynak – ha így mondhatni – katekizmusa három főszabályon alapul: ki mit mond, és ki mit tesz, az időt ehhez miképp választja, és végbevitelére mily módokhoz nyúl…” A kor politikai vezetői mit sem törődtek azzal, hogy a legnagyobb magyar ezen a napon forgott a sírjában. Az ünnepi beszédet Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter, a munkásmozgalom és a párt hű katonája tartotta.

(Ebben az időben Varga László, a Magyar Államvasutak egykori elnöke kilenc társával egyetemben börtönben ül, és négyüket, köztük Vargát koncepciós perben, 1950. február 4-én felakasztják.) Bebrits beszédében egyetlen szóval sem említette Széchenyi nevét, aki megálmodója és harcosa volt a 19. században a Lánchídnak. De hát a gróf neve nem csengett jól a kommunista világban.

A Szabad Nép 1949. november 22-i, keddi számában olvashatjuk a lánchídi ünnepségről: „Bebrits elvtárs… ismertette az új híd építésének történetét. […] A legnagyobb erőfeszítések árán sikerült húsz hónap alatt újjáteremteni a hidat. Ez az újjáépítés nagy szervezőjének, a Kommunista Pártnak és vezérének, Rákosi Mátyásnak volt köszönhető. Annak köszönhető ez, hogy Gerő elvtárs, a hídverő két évvel ezelőtt megjelölte a leghelyesebb műszaki megoldást […] Nagy szégyen – áll még a tudósításban –, hogy az első, aki a hídon átvonult, Haynau volt, a Habsburg-császár hóhérsegédje.” Álság már minden 1949-ben.

Az ember azt gondolná, hogy az ünnepség mégiscsak a Himnusszal zárul. De nem. Az Internacionálé, a nemzetközi munkásmozgalom dala csendült fel a MÁV-zenekar előadásában. Megjegyzem: a dal eredeti francia szövegét Pierre Degeyter szerezte 1888-ban. A világ legtöbb nyelvére lefordították. Magyarra Bresztovszky Ernő ültette át. Az orosz változat a Szovjetunió himnusza volt 1944-ig. Ugye, képben vagyunk? „Föl, föl, ti rabjai a földnek, / Föl, föl, te éhes proletár! / A győzelem napjai jönnek, / Rabságodnak vége már…” Vajon Kodály Zoltán mit érezhetett, amikor a Meghívót a kezébe vette, és az ünnepi műsort böngészte? Hát még amikor felcsendült a munkásmozgalom dala – a Himnusz helyett?! „A zene, ha idegen, elidegenít” – mondta Kodály egyszer.

Ülök a kövön a Lánchíd közelében, és annyi év után is ökölbe szorul a kezem.

(A szerző újságíró)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Pista a Titanicon

ĀFricska. „Az ellenzéki oldalnak őszintén be kell ismernie: nem értjük az ország másik felét. Hiába akarjuk mindenki Magyarországát megépíteni, hiába hiszünk most is a saját igazunkban” – írta Ujhelyi István MSZP-s passzivista

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Szemernyi jó, sokasodó baj

ĀRagaszkodunk az értelemhez. A formákhoz is. A hithez is. A békéhez. Mindez egy egész