Domonkos László

Vélemény és vita

Filmnap, magyar história

Nemrégiben ünnepeltük a magyar film napját (milyen fura, hogy csak mindösszesen négy éve van ilyen!), eszembe jutott Pécs városa, meg itt a fővárosban a Kongresszusi Központ – a Kádár-rendszerben jó darabig évente váltva Pesten és Pécsett, majd az elkészült Kongresszusi Központban rendezték meg minden év februárjának elején a magyar film legnagyobb ünnepét, a Magyar Filmszemlét. Több mint másfél évtizedes filmkritikusi pályám fölöttébb maradandó emlékei fűződnek a fenti helyszínekhez – és legfőképpen a magyar filmekhez úgy 1976–77-től napjainkig. Nyílt színi tapsok és önfeledt, forradalmas-cinkos nagy ünneplések, feledhetetlen vetítések és nagyszerű, mélyen emberi találkozások. Mindezekért döntően és alapvetően az ősi magyar kultúra legfrissebb nagy és immáron klasszikus hajtása, a magyar filmművészet a felelős.

Miért rosszak a magyar filmek? – a magyar világ egyik legnagyobb paradoxona, hogy – magyarellenes indulatból, sanda ellendrukkerségből, egy jó szándékú műalkotást ki- és felhasználva – éppen akkoriban reklámozták ezt a (különben Csurka-forgatókönyvből készült) mozidarabot, midőn a magyar (és az egyetemes) filmművészet egyik legnagyobb alkotása, Jancsó Miklós korszakalkotó Szegénylegényekje 1965-ben megszületett, Amivel egyben az újkori nagy magyar filmalkotások sora kezdődik meg, amit egészen a rendszerváltozásig olyan parádés művek sora követ, mint A tizedes meg a többiek és a Húsz óra, a Körhinta és a Dúvad, a Tízezer nap és a Küldetés, a Szerelem és a Szindbád, A ménesgazda és az Egymásra nézve, az Angi Vera és a Nyolcvan huszár, az Eldorádó és a Csók, anyu, a Tüske a köröm alatt meg az Én is jártam Isonzónál – a sor még jócskán folytatható… És az úgynevezett rendszerváltás után sincs igazából megállás: a 6:3, a Valami Amerika, a Kontroll, a Szabadság, szerelem, a Csak szex és más semmi, a Coming out, a Megdönteni Hajnal Tímeát, alig néhány éve Zsigmond Dezső ragyogó filmje, A sátán fattya. (E sort is folytathatnánk.)

Ki kell mondani végre: a magyar film ugyanazokat a szabadságharcos hagyományokat folytatta 1956 után, amit a magyar irodalomtól már megszokhattunk akkorra és később is. Amilyen szerepet játszott irodalmunk a dicsőséges forradalom és szabadságharc előkészítésében és „levezénylésében” – bátran kimondhatjuk: a magyar filmművészet a rendszerváltozás pozitív hozadékainak kimunkálásában és elterjesztésében (a szabad szólás, az eszmei-históriai fehér foltok felderítésének-tisztázásának, a magyar história, a közelmúlt tisztességesebb, igazabb, igazibb láttatásában és szemléletében) – nagyon is hasonló, ha nem éppen (a merőben eltérő feltételek és körülmények dacára is) ugyanolyan vagy legalábbis szinte azonos szerepet töltött be.

Ennek történelmi dicsőségét és halhatatlan értékét egyáltalán nem csökkenti a tény, hogy a magyar filmnek 121 éves története során nagyon különböző ízlés- és stílusirányzatoknak, mindenféle politikai viharoknak és széljárásoknak kiszolgáltatva kellett tennie a dolgát, az irodalom több évszázados edzettségét és nagy egyéniségeinek sorát lényegesen kisebb mértékben tudván felmutatni. Így kényszerűen kora mindenkori sötét oldalainak jobban eszköze is maradt – jóval látványosabban olykor, mint az agitprop versikék Rákosi alatt vagy mindenféle fércmű kiadványok ’56 után.

A manipulatív vizuális technikák látványerejét sokkal veszedelmesebben ki lehetett használni – a hatalom időről időre meg is próbált élni ezzel a páratlan propagandalehetőséggel a filmhíradótól a televízión át a kurzusfilmekig, az írott szó hatékonyságát többszörösen felülmúlva. Annál inkább a magyar filmművészetnek irodalmunkhoz felnövő erejét és tisztességét bizonyítja a tény, hogy kiemelkedő művek egész hadseregét tudta mindezzel szembehelyezni mivoltában akár a nagy magyar irodalom harcaihoz méltó, ahhoz mérhető nagyságrendben.

A magyar film napján (meg előtte, meg utána!), úgy vélem, Magyarországon nem csak a mozgókép hazai alkalmazásának ilyen-amolyan vonatkozó részleteire kell emlékeznünk. Nálunk a valamire való alkotómunka mindig közösségi indíttatású, a nemzet, a magyarság érdekeiért, gyötrelmei ellen, ilyen-amolyan ügyeiért síkra szálló, ezekkel összefüggésben alkalmazott művészi tevékenység volt. És míg világ a (magyar) világ, ez így is marad. Ebben a históriai összefüggésrendszerben kell most (is) fejet hajtanunk filmművészetünk előtt. Ha úgy tetszik, a történelem, a história csataterein történt helytállásáért tisztelegve.

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Súlyos eset

ĀFricska. Bajban vagyunk polgártársaim! Különösen mi, konzervatív-kormánypártiak, „gombák”, „mucsaiak”, a városokban, vidéken élő értelmiségiek, középosztálybeliek, földművelők, akik elsöprő többségükben a Fideszre szavaztak

Deme Dániel

Deme Dániel

Testvérek, egymásnak hátat fordítva is

ĀKissé fájdalmas téma ez, de jobb, ha a lengyel vezetők brüsszeli dorombolásszerű háttérzajjal kísért bírálatai után mi, magyarok is végre kimondjuk, hogy hányadán állunk a lengyel–magyar barátsággal