Lóránt Károly

Vélemény és vita

Romlik a fizetési mérleg – el kell kerülni egy újabb eladósodást!

A 2010 után hivatalba lépett Orbán-kormány legjelentősebb gazdaságpolitikai tette az volt, hogy az ország ki tudott kerülni abból az adósságcsapdából, amelybe a Gyurcsány–Bajnai-kormány vitte bele az országot

Ez a stabilizációs időszak viszonylag lassú növekedés mellett ment végbe, de a stabilizációt követően az ország gazdasági fejlődése és ezzel együtt a reáljövedelmek gyarapodása is felgyorsult. Sajnos az utóbbi években az ország külső egyensúlya megint romlani kezdett, 2016 és 2021 között a külső egyensúlyt mérő folyó fizetési mérleg 10 milliárd euróval romlott, ami óriá-si összeg, és azt jelenti, hogy a 2010-es évek közepén még többletet mutató mérleg 2021-ben már közel ötmilliárd euró hiányt jelzett. Ha ezen a tendencián nem tudunk változtatni, akkor az ország megint eladósodik, annak minden, már a hazai gyakorlatból is jól ismert következményével.

Magyarország eladósodásra való hajlama – és a külföld felé történő eladósodása – végigkísérte az ország elmúlt százéves történetét. Az első világháború után önállóvá váló ország még a Monarchia idejéből tetemes adósságokat örökölt, és a háború következményei (területveszteség, jóvátételi kötelezettségek) a helyzetet tovább nehezítették. Az ebből való kilábalás csak jelentős külföldi hitelek felvételével volt lehetséges.

Az örökölt adósságterhek, az újonnan felvett hitelek jelentős hányadának improduktív (nem exportkapacitások kiépítésére történő) felhasználása és az 1929–1932-es világválság hatása miatt azonban a fizetési mérleg fokozatosan és jelentős mértékben romlott. Az ország 1931 után adósságszolgálatát már annak ellenére nem volt képes teljesíteni, hogy kereskedelmi mérlege szinte az egész harmincas évtizedben jelentős aktívumot mutatott. Magyarország 1931-ben kénytelen volt bevezetni a kötött devizagazdálkodást, ami azután kereken hetven esztendeig, 2001-ig fenn is maradt.

A második világháború után ez a helyzet megismétlődött. A kiemelten fejlesztett iparágak nem voltak alkalmasak jelentős dollárexportra, miközben közvetlen vagy továbbgyűrűző hatásukban jelentős dollárimportot tettek szükségessé. A fizetési mérleg alakulása a felső pártvezetés visszatérő problémaköre volt. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1963. jú-nius 11-i ülésén például Kádár János így reagált az akkor megint aktuálissá vált problémákra: „Egész fizetési mérlegünkre azt mondanám, hogy körülbelül hat és fél éve javítgatjuk… Ha nem tudunk változtatni azon az alapvető tényen, hogy Nyugatról mindig nagyobb a behozatalunk, mint a kivitelünk, akkor ez ilyen mértani arányban fog nőni mindaddig, amíg be nem következik az államcsőd.”

Az újabb eladósodási hullám 1974-ben kezdődött, a világgazdasági folyamatok hatására (arab–izraeli háború, kőolajár-robbanás) Magyarország cserearányai húsz százalékkal romlottak (az importárak növekedése ennyivel haladta meg az exportárak növekedését), és a fizetési mérlegben 600 millió dollár hiány keletkezett, ami az akkori viszonyok között óriásinak számított. Két választási lehetőség volt: az egyik a belső felhasználás (fogyasztásfelhalmozás) mérséklése addig, hogy az export fedezni tudja az importot, a másik a hitelfelvétel.

Az úgynevezett progresszív közgazdászok (akik később az SZDSZ gerincét alkották) a hitelfelvételt támogatták, többek között olyan érvekkel, hogy a nemzetközi tőkeáramlás szerves része a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kibontakoztatásának, hogy inflációs időkben jobb az adós pozíciójába kerülni, hogy az importra szükség van a gazdaság korszerűsítése érdekében. A politikai vezetés pedig hitt nekik, mert félt megtörni a már közel két évtizede tartó dinamikus gazdasági növekedést. A hitelfelvétellel határozottan csak a Nemzeti Bank elnöke, László Andor szállt szembe, amelynek az lett a következménye, hogy Németh Károly, az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkára rövid úton nyugdíjazta. Ezt követően Fekete János, aki az MNB elnökhelyettese volt, szabad kezet kapott a hitelek felvételére.

Csodák azonban nincsenek, pár év múlva kiderült a baklövés, de akkor a nagymértékben emelkedő reálkamatok miatt már nem lehetett az eladósodási folyamatot megállítani annak ellenére, hogy – Marjai József elvtárs jóvoltából, aki tételesen ellenőrizte és korlátozta a tőkés importot – az ország jelentős exporttöbbletet ért el. Az országnak 1989. december 31-én 14,8 milliárd dollár nettó adóssága volt, ebből mind-össze 1,2 milliárd volt a tényleges tőkebevonás, a többi felhalmozódott kamat és árfolyamveszteség. Épp ezért értelmetlen feltenni a kérdést, hogy mire költöttük azt a rengeteg pénzt: kamatokra és a jen–dollár árfolyamváltozás miatti veszteségekre!

A rendszerváltozás után újból megismétlődött az eladósodás, most annak eredményeként, hogy privatizáció címén szétvertük az iparunkat és mezőgazdaságunkat. Hogy e politika legfőbb szorgalmazói kik voltak, annak kitalálását az olvasóra bízom (ha esetleg nem menne, megfejtés a cikk első felében). A már úgyis romló helyzetre az újabb szocialista–SZDSZ-koalíció még rátett egy-két lapáttal úgy, hogy 2008-ra nyolcmilliárd euró fizetésimérleg-hiány alakult ki, és nem maradt más választás, mint az IMF-kölcsön felvétele és az erőteljes restrikció, amelybe azután bele is buktak.

Részben a korábbi restrikció, részben a második Orbán-kormány „unortodox” módszerei, vagyis az itt tevékenykedő multinacionális vállalatok jövedelmeinek megcsapolása, részben a multik exportjának gyors, az importot meghaladó növekedése következtében a fizetési mérleg jelentősen javult, és 2016-ra 5,2 milliárd euró lett az aktívum. Ettől kezdve azonban szinte szabadesésben csökkent, egészen a múlt évi 4,7 mil-liárdos hiányig. A romlás zömét az áruforgalom pozitív egyenlegének csökkenése tette ki (7,8 milliárd euró), második helyen az elsődleges jövedelmek (kamatok, profit) kivitele áll (1,8 milliárd euró), míg a harmadik helyet a szolgáltatások pozitív egyenlegének romlása foglalja el (1,1 milliárd euró).

Az áruforgalom egyenlegének romlása kisebb részben az energiahordozóknál (kőolaj és villamos energia), nagyobb részben a feldolgozott termékeknél (főleg vegyi anyagok, vas és acél, színesfémek) jelentkezik. Az előbbi nagyrészt árváltozásokra, az utóbbi elsősorban a belföldi felhasználás, ezen belül is az állóeszköz-felhalmozás (beruházások) 2014 és 2019 közötti dinamikus (évi átlagban nyolcszázalékos) növekedésére vezethető vissza. Az elsődleges jövedelmek egyenlegét a külföldi befektetésekkel kapcsolatos, évi nyolcmilliárd euró körüli jövedelemkivitel határozza meg, ami azonban az utóbbi években nem mutatott növekvő tendenciát, csak néhány milliárdos ingadozást. A szolgáltatások korábban erőteljesen növekvő aktívumát pedig a koronavírus-járvány csökkentette le.

Akármire is vezethető vissza azonban a fizetési mérleg romlása, ennek fennmaradása az ország eladósodásához fog vezetni, ami kiszolgáltatottá teszi a magyar gazdaságot és ezáltal a magyar politikát is a nemzetközi pénzügyi szerveknek és Brüsszel büntetőbíróságának, amellett épp úgy megakadályozza a gazdasági növekedést, mint ahogy az a hetvenes évek eladósodása következményeként történt. Ha mozgásterünket a hazai gazdasági ügyekben és az európai politikai térben fenn akarjuk tartani, a gazdaságpolitika elsődleges céljaként a gazdasági növekedés erőltetése helyett a fizetési mérleg kiegyensúlyozását, sőt a biztonság kedvéért aktívumra való törekvését kell meghatározni.

Mivel a költségvetési hiány és a folyó fizetési mérleg hiánya között bizonyos összefüggés áll fenn (fizetésimérleg-hiány = költségvetési hiány + megtakarítások – beruházások), a neoliberális közgazdászok úgy gondolják, hogy elég a költségvetés hiányát mérsékelni, az majd automatikusan magával hozza a fizetési mérleg javulását. Ez azonban téves elképzelés, a költségvetési megszorítások igen rossz hatásfokkal csökkentik a fizetési mérleg hiányát, miközben jelentős belpolitikai feszültséget okozhatnak (gondoljunk a Bokros-csomagra).

A helyes út a gazdasági szerkezet olyan irányba történő átalakítása, hogy erősödjön az ország exportképessége, miközben ne importáljunk olyasmit (például fokhagymát), amit mi is elő tudunk állítani. Azon is el lehetne gondolkodni, hogy a kiskereskedelemben nem tudnánk-e nagyobb mértékben hazai ellátási láncokra építeni.

Természetesen számos lehetőség van, amelyeket meg kell vizsgálni, és amelyek közül nem egy politikai bátorságot is igényel, mert sérteni fogja valakik érdekeit. De ilyen lépéseket most kell megtenni, amikor a kormánynak a nagyarányú választási győzelem következtében megvan a politikai tőkéje, nem esetleg évek múlva, kényszerből, sokkal rosszabb feltételek mellett – szolgáljanak tanulságul a korábbi eladósodások következményei. 

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)  

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Hiány

ĀJ. Károly izgatottan lapozott tovább, még azt is elfelejtette, hogy legalább fél órája megszomjazott, a történet sodrása ugyanis legyőzte a test követelőzését

Deme Dániel

Deme Dániel

Riadt csicsergés

ĀA magyar közvélemény radarjain nemigen jelent meg az év egyik legnagyobb horderejű híre, amelyet egyesek a Brexithez vagy Donald Trump győzelméhez hasonlítottak