Domonkos László

Vélemény és vita

Karthágótól Ligetfaluig

Idestova három éve indult a Magyar Napló kiadónál a Rejtőzködő Európa című sorozat, amely – a szerkesztő kissé szemérmetes ismertetőjét idézve – azokat a kortárs műveket mutatja be, melyek „Európa eltakart, mindeddig kevéssé ismert arcvonásait, történetének, kulturális örökségének, sikereinek és szenvedéseinek fehér foltjait a szépirodalom eszközeivel dolgozzák fel”. Magyarán: többek között például az egyidejűleg két megszálló között sínylődő lengyel vagy a szovjet terror alatt senyvedő balti népek sorsváltozatainak tragikumát – vagy éppen a magyar holokausztok sorában a Trianon ikszedik következményének tekintendő népirtások egyikét. És a hangsúly, mondjuk ki végre, a fehér foltokon kell legyen. A mi fehér foltjainkon.

Az utóbbi néhány év egyik legfelkavaróbb, legmegrázóbb históriai fehér folt felfedezését-feltárását hajtja végre Udvardy Zoltán Sóval hintették be – Pozsonyligetfalu – egy népirtás története című, egyszerre oknyomozó és klasszikus, drámaiságában rendhagyó, erőteljességével szinte elsöprő lendületű szociográfiájával. Amely úgy gondolkodtat el, hogy a páratlan emberi gazságot mutató feledtetés, elhallgatás és hazudozás elkorhadt paravánjai mögül elemi erővel felsejlik egy idézni nemigen szokott, hivatkozási alapnak nem nagyon használt Veres Péter-i mondás. (Előbbieknek – is – itt az ideje, azt hiszem.)

A legzseniálisabb magyar paraszt, midőn 1968 augusztusának végén a csehszlovákiai bevonulás miatti tiltakozás ügyé­ben – a legfrissebb mocskolódások szerint – a szovjetbérenc kommunista hatalommal állítólag permanensen kollaboráló Csoóri Sándorral és több másik, úgymond a ruszki helytartóknak szintén behódolt velszi bárd társával konspirált, állítólag ezt mondta: „A régi kisantant népei akkor is gyűlölnének minket, ha naponta kipucolnánk a csizmájukat…” Innen indulhat Udvardy Zoltán kiváló, a pozsonyligetfalui magyarirtást feldolgozó művének tanulságsorozata.

A Karthágó legendája című fejezet bevezetője rögvest a történtek iszonyatának legmélyére hatol: „Karthágót a rómaiak pusztították el a harmadik pun háborúban, Kr. e 146-ban. A hagyomány szerint a földig rombolt város helyét jelképesen sóval hintették be. A birodalom üzenete egyértelmű volt: soha e város saját erejét, nyelvét, kultúráját vissza nem kaphatja, földje fűt nem teremhet, falai örökre romok maradnak. A történelem előszeretettel ismétli önmagát: ma már hiába keresnénk a Duna jobb partján az 1970-es évek elején még dús baracktermő fáiról, falusias utcáiról híres és a történelem viharai­nak, mi több, pusztító csapásainak ellentmondva még akkor is szlovákok és magyarok, sőt egyesek szerint még németek által is lakott Ligetfalut. Irdatlan, több mint százezer ember által lakott betondzsungelt találunk helyette.”

A kötet utószavát író Popély Gyula, a legkiválóbb felvidéki történész hozzáfűzi: „1945 után a háború utáni események következtében ismét megváltozik Pozsony etnikai összetétele. Eltűnt a német nemzetiség, a jelenlegi népszámlálások során csak pár száz, legfeljebb ezer főt találnak a városban. A magyarság nagyobb számban maradt meg, de a korábbi, húszszázalékos arányához képest csak a város lakosságának három-négy százaléka vallja magát magyar nemzetiségűnek. A szlovákság aránya tehát 95-96 százalék körül mozog. Ugyanez történt Ligetfaluval is, amely jelenleg Pozsony egyik városrésze.”

Nahát akkor: nem volt vajon igaza Veres Péternek?

Vagy éppen – horribile dictu – éppen a „kollaboráns” Csoóri Sándornak, aki annak idején hatalmas botrány kiváltó és komoly szilenciummal-eltiltással járó, híres-nevezetes 1983-as írásában, a Duray Miklós Kutyaszorító című könyvének előszavaként New Yorkban Püskinél megjelent Kapaszkodás a megmaradásértban írta: „Minél erőtlenebb a nemzetiségek ellenállása, annál vadabb az elnyomásuk. Mi ez, ha nem tomboló perverzitás, beteges tünet, amely sanda izgalmakkal, sőt kalandéhséggel társul, és örökös kielégülést keres.”

Azok a magyarok – tizenéves leventék és középkorú polgárok, aggastyánok és kisgyermekek – akiket 1945 júniusától öldöstek halomra errefelé ugyanúgy, mint a Délvidéken vagy a Székelyföldön: igenis elgondolkodtatnak, Udvardynak köszönhetően. Azon, hogy Veres Péter igazával mit kezdhettünk igazán – mártírjaink örök emlékének méltó vagy kevésbé méltó ápolásán túl –, netán tettünk-e, tehetünk-e ezzel szembe valamit. (Szegény jó Németh Lászlónk tejtestvériség-eszménye, valljuk be, nem túl sokat segített, gondoljunk Benesre vagy Ficóra, Milosevicsre vagy Seselj vajdára, Ceausescura vagy Funar polgármester úrra, netán a közelmúlt kárpátaljai jeles ukránjaira…)

A keresztény irgalmasság vagy a józan, indulatmentes nemzetstratégiai felvetések persze már jobban meggondolandó szempontokkal járnak – ám Udvardy Zoltánnak mint írónak ezúttal a szociográfia és az irodalmi riport eszközeit alkalmazó teljesítménye egyelőre a tudomásulvétel, a tájékozódás és a kellő tisztánlátás igényének irányába indíthat el bennünket. Hogy lássuk: igenis ez volt és mindebből következően ma ez és ez a helyzet, vegyük végre tudomásul, és nézzünk farkasszemet vele. És cselekedjünk eszerint. Karthágó előtt állva Pozsonyligetfalu végső soron ugyanazt üzeni, mint Katyn vagy Recsk vagy a Gulag Kolimája: nem feledünk, figyelünk és ellenállunk. Mikor hogyan lehet és mikor hogyan kell. Mindig. 

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Zárójelentés

ĀFricska. Ismét két részlet a súlyos állapotban lévő magyar ellenzék kórlapjáról