A jelen idő boldogsága

Miért érdemes Füst Milánt olvasni? Az elfelejtett költőt, a próza-, esszé- és naplóírót, aki – miután azt hitte, hogy 1944-ben megsemmisültek a feljegyzései, majd amikor azok mégis előkerültek, nem volt hajlandó fölnyitni a dobozokat – a folytatás helyett inkább újrakezdett mindent. Belelapozni a széles körű elméleti ismereteket saját alkotói attitűdjével és tapasztalataival élményszerűvé varázsoló esztétikai előadásaiba? Ajánlottam korábban ebben a rovatban modern előadásmódú regényeit, s utaltam rá akkor is, hogy azért érdemes újra elővennünk a műveit, mert elfelejtettük, pedig sokat tanulhatunk tőle. Nem is feltétlenül általában az irodalomról, a művészetekről vagy a világról – vannak sokkal könnyebb úton elérhető, ám felszínesebb ismeretek a digitális kínálatban –, hanem önmagunkról, a világhoz és a valósághoz, a létezéshez, benne az élethez és halálhoz való viszonyunkról. Füst Milánnak sikerült megoldania a dilemmát, hogy az alkotót és az esztétát kibékítse magában.

Az alkotót, aki a legtöbbet tudja saját művészetéről, de rendszerint csak keveset képes róla elárulni; s az esztétát, akinek talán soha nem adatott meg, hogy – az ő kifejezéseit kölcsönözve – saját szíve dobbanásaiból lesse el egy mű születésének pillanatait. S azért vált alkalmassá erre, mert olyan művész volt, aki az elvont gondolkodásra is képes, nem beszélve az olykor ironikus önkritikáról, hiszen az első kiadásra szánt tizenkét előadásának 75 évvel ezelőtti, 1947-es bevezetőjében azt állította, hogy önhittsége vezette erre a vállalkozásra. Annak összegzésére, hogy miért is teszi a látomás és az indulat összhangja valódi műalkotássá a megalkotott művet. Könyvének is ezt a címet adta: Látomás és indulat a művészetben.

Most csak egyetlen kis fejezetet ragadunk ki a félezer oldalas műből, A látomás gyönyöre és a jelen idő című részt. Azért is, mert ma ennek mindegyik szaváról mást gondolunk: a látomás valami ezoterikus sejtelem, a gyönyör puszta élvezet, a jelen megvásárolható fogyasztási cikk, időnk pedig nincs, legalábbis folyton erre panaszkodunk. Érzékeinknek és szenvedélyeinknek a Füst Milán által idézett 18. századi német teológus és filozófus szavai szerint abból a legelső bibliai képet leíró parancsból kellene kiindulniuk, hogy „legyen világosság”, melyben a teremtés első jelenése és gyönyöre egyesül.

Mert a dolgok jelen idejének érzete is ezzel kezdődik. S a jelen idő egyúttal jelenlét. Tudomásulvétele annak, hogy létezik a világ. De azt is jelenti, hogy a világ csak akkor valami létező dolog, ha jelen vagyunk benne, ha résztvevők vagyunk. És ha résztvevők vagyunk, akkor felelősek is érte, mi is alakítjuk, cselekvő jelenlétünktől függ, hogy lesz-e, illetve milyen lesz a jövő idő. S cselekvésnek számít az is, ha nem teszünk semmit. A nem tevés szintén felelősség. Az, hogy úgy csinálunk, mintha tennénk pedig nem más, mint hazugság.

Füst Milán eljátszik a gondolattal, hogy a „legyen világosság” kifejezésnek többféle értelme van. Például elképzelhető akár egy olyan létezés is, amelyben nincs jelen idő, „illetve annak érzete nincs meg a létezőben, s talán volt is már ilyesmi – de mihelyt megjelent az első kép a sötét vizek felett ige formájában, mihelyt elhangzott a világosság kiáltása a káosz zűrzavarában: ennek a rettenetes képnek egeket rázó hatalmától jelenvalókká lettek a dolgok. Vagyis ezzel a kinyilatkozással revelálódik számunkra a dolgok jelene s annak tudomásulvétele. [S ebben] az elképzelt, biblikus és gigantikus képben bizonyos, a létezésnek, a léleknek őseredetéről szóló rege is foglaltatik. S ez az időtlenségről szól”.

Vajon hol érezzük jól magunkat, hol van igazán otthon a lélek? A múltban? – a nosztalgia mindig valamilyen hiányt helyettesít. A jelenben? – sokszor észre sem vesszük, mert mire tudatosul bennünk, már múlttá válik. A jövőben? – ez nem más, mint csupán a boldogság ígérete, valami vágy. Füst Milán válasza látszólag meglepő, mégis egyszerű és természetes: lelkünknek voltaképp „az időtlenség az igazi hazája, minthogy mindaz, amit önfeledtségnek, sőt boldogságunknak nevezünk: időtlen. De ami után az emberi lény annyira sóvárog: mindenfajta mámor is az. S a művészetek okozta képzeletek is gyakran azért lehetnek oly pihentetők, mert kikapcsolnak az időből, s az időtlenség boldogságát okozzák”.

Időtlenné válik minden, ami szép (tehát jó is és igaz is, ami boldogságforrás), ami élménnyé formálódott bennünk. A művészet hatása alatt szertefoszlik a múlt idő érzése és fogalma, mert „az ember sose gondolja például Hamletről azt, hogy már régen élt, de még arra se gondol, hogy hiszen már magában a drámában meghalt – Hamletnek, Learnek, Raszkolnyikovnak s a többinek a lélekben örök jelene van”. S az eljövendő boldog korszakokról való álmodozás szintén időtlen, mert annak képe magába húz bennünket, kiszakít az időből – ezért is olyan szomorú, amikor vissza kell térnünk ebből a kairoszi, megszentelt boldogságból az elmúló jelenbe.

S vajon tudatosult-e már bennünk, hogy amikor gondolkozunk, noha a múltból a jelenbe, a jelenből a jövőbe áradunk szét a gondolatban, észre sem vesszük a jelent? Hogy a létezésről gondolkodni képes ember, mikor azt szeretné, hogy „legyen világosság”, az időtlenség állapotába kerül? Persze, Füst Milán dilemmája megmarad: „mi a gondolat boldogsága ahhoz a boldogsághoz képest, hogy pitymallik odakinn, s mi még mindig élünk, és látjuk felkelni a napot”, de nem biztos, hogy egyik alárendelt a másiknak. A jelen idő boldogsága tehát nem más, mint az időtlenség érzésének a hatalma. A művészet hatalma. 

(A szerző irodalomtörténész)