Műhiba

Bár minden szakma „összezár”, ha bántják, nem csak a betegek gondozását, gyógyítását hivatásuknak tartó orvosok, ápolók társasága, mégis az orvoslás területével, az orvosok tevékenységével kapcsolatosan ismerjük leginkább a kifejezést: műhiba. Ami annyit jelent, hogy valaki a szakmájában a rá vonatkozó szabályokat megszegi, s ebből a betegnek kára keletkezik, vagy akár az életét is elveszti. Követtek is el már olyan műhibákat, amelyek úgymond „világraszólók” voltak, ilyen például az úgynevezett Contergan-tragédia, amelyre nyilván sokan emlékeznek.

A tragédiát és a világbotrányt az okozta, hogy terhes édesanyáknak esetleges alvásgondjaikra egy bizonyos gyógyszert, Contergant írtak fel és szedettek velük, aminek következtében sok esetben végtaghiányos gyermekek születtek Európa több, úgynevezett jóléti államában. Magyarországi példákat, pereket is említhetnénk az orvosi műhibákat illetően. Tudjuk azt is, hogy ma már vannak olyan ügyvédek, akik egyenesen arra szakosodtak, hogy a gyógyítás területén előforduló hibák (félrekezelések, rossz diag­nózisok, figyelmetlenség miatt bekövetkező sérülések, netán halálesetek) elkövetőinek jogi segítséget nyújtsanak. Ám nemcsak az orvosoknak, ápolóknak, hanem a károsultaknak is.

Műhiba persze számos foglalkozásban elkövethető, gondoljunk csak az építőiparra, de bármely más műszaki, mérnöki végzettséget igénylő mesterségre is, ám talán nem vitatható, hogy legtöbbünknek a szót meghallva, elsőként az orvosi hivatás jut eszünkbe. S a jogászi valahogy nem! Az igazságszolgáltatás területét illetően nemigen használjuk a „műhiba” kifejezést. Pedig – bár erre számszerű adattal nem tudok szolgálni – a jogszabályokkal, az ítéletekkel kapcsolatban elég sok kifogást tudunk felsorolni.

Mondhatni alig van ember, aki – ha van józan ítélőképessége s ehhez emberhez méltó erkölcsi tartása – ne tartana műhibának egy-egy ítéletet, végzést, avagy akár egy érvényben lévő jogszabályt. Csak éppen nem nevezzük jogi műhibának ezeket, s nem kürtöljük úgy tele a világot vele, mint egy-egy megtörtént orvosi műhibával tesszük. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a társadalom tagjainak igazságérzetét a jogszabályoknak is jó volna figyelembe venni.

Egy-egy a tudomásunkra jutó orvosi műhiba esetén legtöbbünknek eszébe jutnak az úgynevezett mentő körülmények. Már csak azért is, mert az orvosok, ápolók munkája rendkívül fáradságos, nekik egy másodperc alatt is lehet végzetes hibát elkövetniük. A jogalkotásban azért sokkal több idő jut megfontolni, vitára bocsátani egy-egy jogszabályt. Mégsem gondolnám, hogy a jognak asztalánál manapság mindenki egyaránt foglalna helyet. Megismétlem: már az is árulkodó, hogy szinte csak az orvosi, egészségügyi szakmával kapcsolatban használjuk a műhiba kifejezést, a jogi ellentmondásokat, a sokak igazságérzetét sértő jogszabályokat illetően nem.

Holott van belőlük számos. S e téma kapcsán civil szemmel és lélekkel hadd jegyezzem meg azt, ami számomra – s remélem nem csak számomra – fontos, és ami az igazságérzetünket bántja: amit szívünk parancsol, azt semmilyen hatalom nem hagyhatja magyarázat, indok nélkül. Készítsünk is egy hevenyészett listát, mi okozott nehezen megemészthető, rossz érzéseket bennünk az elmúlt évtizedekben. Nos, például a rendszerváltoztatásnak nevezett időszak rossz döntései. Figyelem! Nem arról beszélek, hogy országunk kifosztását, „privatizálását”, sajtónk idegen kézre adását, a Világbank és a valutaalap hazai térfoglalását s az ezen tények miatt elszenvedett veszteségeinket semmissé lehetne tenni. Már nem lehet.

Ám az őszinte szó, a megtörtént események nyílt és tényekkel alátámasztott elemzése máig hiányzik. Így aztán magától értetődő, hogy sokaknak a közelmúlt történéseiről, azok lényegéről fogalmuk sincs, mert a tisztázás nem történt meg. Éppúgy beszélhetünk a politikai élet rejtelmei­ről is, a több évtizedre titkosított dokumentumokról, amelyeket ki tudja, azóta hányszor hamisítottak meg, valamint a sokak igazságérzetét bántó ítéletekről, magyarán jogrendszerünk helyzetéről, amelynek érthetetlen működéséről szinte vég nélkül tudjuk a példákat sorolni.

Elég csak a több mint egy évtizede hallható örökös „budaházyzást” emlegetnem, miközben az ország kifosztói és a szemkilövetők boldogan éldegélnek, avagy az általam már sokszor nehezményezett Cosma-gyilkosság és a Szögi-gyilkosság esetében hozott végzést, amelynek ítélet ide-oda, nem tudtak érvényt szerezni, mert a két család tudomásom szerint azóta sem kapta meg a neki járó kártérítést, ellenben a kézilabdázó Cosma gyilkosai luxusautó-­felvonulást rendezhettek, amikor letöltötték cseppet sem súlyos börtönbüntetésüket.

Nem igazán értjük azt sem, miképpen lehetséges egyetlen magángazdaságnak megbénítania a magyar gazdák életét azzal, hogy blokkolja a műtrágyaellátásukat, mert azt egyetlen „előállító” birtokolja, aki úgy él vissza monopóliumával, ahogy csak akar. S nem gondolnám, hogy erről száz százalékban ő tehet. Avagy amikor hazánkban mindenkinek szíve joga, hogy elmegy-e szavazni vagy sem, valamint az is, hogy miképpen voksol, legyen bármi is a szavazás tétje, vajon hogyan fordulhat elő, hogy egyesek gőzerővel buzdíthatnak érvénytelen szavazatok leadására? Magyarán törvénytelenség elkövetésére. Miközben nem is kötelező elmenni szavazni. A példák, amelyek igazságérzetünket zavarják – az élet minden területéről – sajnos vég nélkül sorolhatók.

Lehet, rosszul gondolom, de szerintem ítéleteinket az eseményekhez, életünk történéseihez való viszonyunk határozza meg. Az értékek belőlünk fakadnak, mi határozunk arról, mikor és milyen erővel képviseljük mindazt, amit értéknek és a méltó élethez illőnek gondolunk. Az értékeket pedig közös döntésekkel kell meghatároznunk. Ha valaki ezt nem fogadja el, vegyen magának egy szigetet az óceánban. És maradjon is ott a saját „jogrendjének” eleget téve. De ne számítson a társadalom segítségére.

A társadalomban élés nagy kérdése persze az, hogy vajon relativizálható-e a bűn vagy akár csak a jogalkotási hiba? Valószínű igen, de csak az egyes személyekre lebontva. Ha egy gyilkos jogosnak gondolja, hogy öl, az az ő lelkét kell hogy terhelje. Ha egy ember úgy véli, hogy megronthat fiatalokat, korlátozhatja a szülők jogait, lelke rajta. Csakhogy mivel társadalomban és nem magányos szigeten él, tetteiért neki kell felelnie, a többségi társadalom által kialakí-tott normák, jogszabályok figyelem-bevételével.

De felelnie kell! Ugyanis a társadalomban (amely nélkül ember nem élhet méltó életet, s itt hadd ne részletezzük, miért) rendnek és világos, megegyezésen alapuló szabályoknak kell érvényesülniük. Nos, ezeket a néhol évezredes erkölcsi szabályokat relativizálják, támadják mostanában a világ rendbontói, az új okosok. Számos „műhibát” elkövetve, legyen az a jog területe vagy az élet más aspektusai.

Mindebből következik, hogy nevén kell nevezni a gyereket. A műhiba az műhiba. Akármelyik területén is követjük el az életünknek. Ideje volna tehát a jogszabályainkat átvizsgálni, s ha kell, újraalkotni, hogy megszabaduljunk a műhibáktól, ha lehet. Legalább azoktól, amelyek napnál világosabban bántják a jó érzésű ember igazságérzetét.

Jó volna minderről közösen, erősen összefogva, tényekkel vitázva gondolkodni. Bátran elmondani, miképpen csökkenthetjük a műhibák számát itt, ahol élünk. Amíg lehet. Mert napnál világosabb, hogy mostanság a világban a jognak asztalánál nem mindenki foglalhat helyet. A gonosz viszont már régen ott ül. Nem kellene engedni, hogy ott is maradjon.

(A szerző újságíró)