„Vajon miért nincs még mindig barátnőm?” – kérdezte félhangosan J. Károly, a nyitott terrá-rium fölé görnyedve. Karcsi, a teknős úgy tett, mintha nem hallotta volna, pillanatnyilag egy tenyérnyi friss salátalevél eltüntetése tartotta izgalomban.
A hét végén a büfés Eszter tanácsára Rejtő Jenőt olvasott, a nő szerint rossz ránézni a savanyú képére, ám ezen egy könnyű, nevettető olvasmány is tud segíteni, már ha nem kóros az állapot. A lakótelepi könyvtárból választott regény címe nem volt épp szórakoztató: Menni vagy meghalni.
J. Károlyt az első lehetőség jobban csábította, habár nem tudta, hová menjen, még a városban is meglehetősen idegenül mozgott, ha le kellett térnie a munkahelye és a lakása közötti útvonalról. A meghalást egyelőre egy későbbi időpontra tenné, és ha rajta múlna, el is törölné, ha feltalálnának valamit az unalom ellen.
Felfigyelt az egyik mondatra, amit először nem értett, így kénytelen volt elgondolkodni rajta: „Aki sokáig foglalkozott már tigrisekkel, kígyókkal és oroszlánokkal, az jól ismeri az asszonyok lelkivilágát is.”
J. Károly csak a teknősével foglalkozott, jó társaság volt, mindig meghallgatta, és még soha nem beszélt vissza, de Karcsi nem hasonlított se a tigrishez, se az oroszlánhoz, sőt hüllő létére a kígyóhoz sem. Normális teknős volt.
Ilyenkor jönne jól egy barát! – gondolta J. Károly. A barát tudna valamilyen tanácsot adni, vagy megvigasztalná. Meg fogja keresni az egyiket, de bárhogy kutatott az ismerős nevek között, be kellett látnia, hogy semelyikükkel nem tudná megosztani a bánatát vagy az örömét. A teknős legalább nem neveti ki. Csupán egyetlen embert tudott volna a barátok listájára venni, a büfés Esztert, aki nő, és akit J. Károly leginkább a barátnőjeként szeretett volna elképzelni.
Másnap előadja neki az idézetet, és megkérdezi, mi a véleménye róla, az asszony tényleg kígyó-e vagy hasonló, és hogy néz ki egy nő, aki tulajdonképpen oroszlán. Van esély rá, hogy Eszter őrültnek fogja nézni, de lehet, hogy elmagyarázza a dolgok állását.
„Ugye magának nincsen barátja, Károly?” – szegezte neki a kérdésben rejlő ténymegállapítást a nő, és J. Károly csak bólintott egy savanyút, mintha nem is olvasta volna Rejtő Jenőt. „Mérget mertem volna venni rá” – jegyezte meg mosolyogva Eszter, persze a mérget nem szó szerint gondolta, meg azt is mondta, hogy így legyen ötöse a lottón, és látszott rajta, hogy a nyereményt kecsegtetőbb alternatívának találja, mint a mérget. „Mert tudja, kedvesem, addig nem lesz barátnője sem, amíg nem tesz szert egy barátra.”
Míg elmosogatott három csészét, azt is elmagyarázta, hogy senki nem akar beköltözni egy magányba, mert akkor készen kapja, amiért egy kapcsolatban egyébként hosszú évekig kell küzdeni.
(A szerző irodalomtörténész)
