Kő András

Vélemény és vita

Ételszentelés

Gyerekkori emlék a falunkban: húsvét vasárnap reggel van, anyánk a legszebb kosarában sonkát, kalácsot, tojást, bort, bárányt készít, s visszük a templomba – szentelésre

A gyereket – csat van a hajában, és szorítja a kinőtt fehér cipő – izgalomban tartja az esemény. A templomban a szentély kordonja előtt egymás mellett sorakoznak a finom ételek, a kosarakon szépséges terítők és tavaszi virágok. De jó emlékezni rájuk! Felnőtt fejjel tudom majd meg, hogy a böjti időszak végét jelzi az esemény, és az ételszentelés a 7. századtól követhető nyomon. A néphit mágikus erőt tulajdonított a megszentelt ételnek.

A megáldás után mi gyerekek másképpen ettük a sonkát és a tojást – lassan, csendesen, ráérősen, kapkodás nélkül és megrendülten. Mintha megmagyarázhatatlan varázserő költözött volna belénk általuk. A húsvét misztikáját akkor még nem értettük, kifürkészhetetlen volt a „melegítő csend”, de ott a templomban megérintett bennünket a feltámadás bensősége, ereje, maga az ünnep. Később rájöttünk, mennyire fontos, hogy az ünnep ünnepies legyen, méltóságteljes.

Mondják, a megszentelt ételnek különös jelentősége van, mert megvédi a híveket a hosszú böjt utáni mértéktelenségtől. A szentelt étel maradékát hajdan nem dobták ki, hanem különleges módon kezelték. Általában elégették a kemencében, majd elásták. Máskor a sonka csontját az eresz alá helyezték, védekezésül a villámcsapás ellen, a kalács morzsájából pedig a népi vélekedés szerint apró fehér virágok fejlődnek. Így élt az ételszentelés szimbolikája évszázadokon keresztül.

Felnőttkori emlék: húsvéti vendégségbe mentünk egy idősebb asszonyhoz, akinek a főztje baráti körben beszédtéma volt. A koronavendég Páskándi Géza Kossuth-díjas író volt, röviddel 1995-ben bekövetkezett halála előtt. Akkor már húsz éve élt Budapesten. Békés volt a nap, lucullusi illatok lengtek körül. Páskándi mesélt-mesélt az életéről, hosszú monológjait alig lehetett megállítani. Persze, nem is akartuk. Aztán elérkezett a nap fő attrakciója: a háziasszony sült bárányt tálalt fel, tyúkmonnyal (tyúktojással) és sásával (kenyérbéllel sűrített mártásfélével) – Bornemissza Anna 1680-ból való szakácskönyve szerint.

Az ízletes hús ropogtatásának a végén az író úgy csúsztatta a ház asszonyának a kezébe a tányérját, hogy rajta maradt még egy jókora falat. „Nem ízlett a bárány?” – kérdezte meglepődve a háziasszony. „De igen – felelte fanyar mosollyal Páskándi –, csakhogy én a börtönben töltött évek óta mindig hagyok egy falatot a tányéromon, és ezzel emlékezem azokra a »szép« napokra.” A cellákban alakult ki a fenti szokása, rabtársai pedig úgy számítottak ezekre az utolsó darabkákra, mint a hívek a megszentelt ételekre húsvét vasárnapján.

Ismeretes, hogy Páskándit az 1956-os forradalom melletti kiállásáért hat évre bebörtönözték Romániában. Az élet azonban sok tonna fegyelem. A börtönben éppúgy, mint szabad akaratunk szerint. És a szokások megmaradnak. Aki sokat pucolt cipőt odabent, napjában többször tisztította a lábbelijét idekint, fogkefét őrzött a belső zsebében, és egy váltás fehérneműt mindig tartott készenlétben. Anonim mondás, hogy az ember szerencséje és gazdagsága a szokásaiban van elrejtve. A kérdés persze az, hogy mit nevezünk gazdagságnak, illetve szerencsének. A börtönbeli utolsó falat is felért egy megszentelt, szerencsés darabbal, ahogy a kalács alapjául szolgáló lepény Krisztus testét jelképezi. 

(A szerző újságíró)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A hajókat ne!

ĀFricska. A fővárosi haladárok hiperpasszív kedvence sértetten közölte, hogy ő igenis ezt már a 2019-es kampányban megmondta, csibész az, aki ezt tagadja!

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Orosz világ

ĀNéhány napig az orosz tévé adásait néztem. Benyomásaimat foglalom most össze, amelyek a megdöbbenéstől a félelemig, az elbizonytalanodástól a kiábrándulásig nagyon sokfélék