Bogár László

Vélemény és vita

Ön dönt?!

Ön dönt, mondja a reklámszöveg, és a választás kapcsán talán érdemes kicsit eltöprengeni azon, hogy miként is születik meg például az a döntés, amelynek során arra a két kérdésre kell választ adnia több mint nyolcmillió magyarnak, hogy elmegy-e választani, és ha igen, kire adja majd voksát. Ritkán gondolunk rá, pedig evidencia, hogy az életünk valójában döntések végtelen (sajnos persze nagyon is véges) láncolata, igaz, a döntéseink nagy része szinte automatikusan, reflexként születik, de a választáson való részvétel, illetve a politikai preferenciánk beazonosítása nem tartozik ezek közé. Hatalmas, valóban könyvtárnyi irodalma van a döntésekről szóló elméleteknek, és abban nagyjából egyetértés van közöttük, hogy minden ember szereti azt gondolni magáról, hogy ő mindig (vagy, na jó, majdnem mindig) racionálisan dönt, pedig ez nem így van, hanem éppen fordítva.

Döntünk valahogy, és inkább utólag próbáljuk megnyugtatni magunkat, hogy döntésünk észszerű volt. Ahogy a társadalom-lélektan fogalmaz, nem racionális, hanem racionalizáló lények vagyunk. Döntéseinket három olyan komplexum bonyolult interakciója határozza meg, amelyek életünk állandó kísérői, az érzelmek, az értékek és az érdekek. Az, hogy mindhárom döntéseinket befolyásoló lelki, erkölcsi, szellemi komplexum az ér- gyökkel kezdődik, az nem a véletlen műve. Az arány és erény szavakban ugyanis az ar- és er- gyök a görög arché szóból ered, ami ősit és uralkodót jelent egyszerre, vagyis az eredet szó, amiből az ér is ered, az ősi szakrális rend uralmára utal, az érzelmeket, értékeket, érdekeket összehangolni képes értelemre, a létmegértésre.

Az érzelmek kapcsolnak össze minket a fizikán túli metafizikai világgal, az értékek segítenek megérteni és betartani a világegyetem rendjét, és végül az érdekek illesztik be az anyagi-fizikai testünket ebbe a rendbe. Vajon a deszakrális lejtőn már régóta lefelé rugdalt világunkban, ahol olyan politikára vonatkozó döntéseket kellene hoznunk, amelyek valahogy mégiscsak a rend helyreállítását, vagyis a lejtővel szembeszegülő energiák összpontosítását segítenénk, mit tehetünk? És vajon az érzelmek, értékek és érdekek kavargó örvényeiből miért pont ilyen végeredmény született? Vagy a legmélyebb lényeg felé közelítve, ki is az a titokzatos ÖN, aki végül is dönt bennünk?

Ez az ÖN az antik görög nyelven az ID, ami az identitás szó alapját adja. A görögök ennek alapján nevezték idiótának azt, aki csak egy ióta, vagyis egy i betű egyszerűségű, ma úgy mondanánk egybites. A magyar nyelv pedig idétlennek, vagyis id- nélkülinek nevezi azokat, akiknek nincs önazonosságuk, így csak kóvályognak a világban. Amíg az ember kis helyi közösségekben töltötte egész életét, a lét közvetlenül átélhető volt számára, tudása és információi saját tapasztalatból származtak.

Ma egy felfoghatatlanul komplex világban élünk ezerféle módon „behálózva”, és minden vélt vagy valós tudásunk valamilyen közvetítőn, vagyis médián keresztül jut el hozzánk. Nem a valóságot mondják el nekünk, hanem történeteket mesélnek a valóságról. És aki ezt a roppant masinériát a kezében tartja, az úgy játszik érzelmeinkkel, értékeinkkel és érdekeinkkel, ahogy csak akar. Érzelmeinket gyűlölködő, destruktív indulati energiával töltheti meg, elhomályosítva ítéletünket, hogy így képtelenek legyünk helyesen dönteni és utána helyesen cselekedni.

Előbb rejtett módon, lopakodva, aztán egyre nyíltabban az értékeket pusztán bármikor megváltoztatható egyezségek önmagukban súlytalan tetszőleges konstrukciójaként ábrázolják számunkra, hogy önmagunk és mások számára teljesen megszűnjön a jó és rossz közötti választás értelmezhetősége. Végül állandó káoszt teremtve lehetetlenné tehetik a legelemibb érdekeink felismerését is, sőt önfelszámoló módon legelemibb érdekeinkkel való elszánt szembefordulásra késztethetnek minket. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a narratívák permanens globális háború örvényeibe taszítják az egész emberi világot.

A magyar nemzet nevű emberi közösség elmúlt több mint ezeréves történelme során számos alkalommal hagyta magát végzetes csapdákba csalni, érzelmeit vad, pusztító indulatok, értékeit a teljes káosz, érdekeinek felismerését pedig az önfeladás apátiája tette alkalmatlanná arra, hogy segítségükkel helyesen megítélve a világot, helyes döntéseket hozzon. Az a rendszerkorrekciós kísérlet, amely már tizenkét éve zajlik, most esélyt kapott a folytatásra. A magyar választók nagyobbik fele képes volt arra, hogy érzelmeit, értékeit, érdekeinek felismerését megóvja a mindezt összezavarni kívánó, destruktív energiáktól, de a kisebbik fele nem.

Alapvető tény azonban, hogy a legsúlyosabb sorskérdéseink megoldása akkor is roppant energiákat igényelne, ha teljes volna a magyar nemzet egysége, egymással szembefordítva, egymás ellen kijátszva azonban esélytelenek vagyunk. Éppen azért a választások utáni legelső és legfontosabb nemzetstratégiai feladat az, hogy megpróbáljuk végre helyreállítani a nemzet egységét. Ebben talán teljes az egyetértés, ám az igazi kérdés az, hogy ez az egység vajon milyen érzelmekre alapulva, milyen értékek mentén és milyen érdekekre épülve tudna létrejönni. Vagyis visszautalva az ér- eredetére, meddig kellene visszamenni közös történelmünkben ahhoz, hogy megtaláljuk eredetünk közösséggé tevő érzelmeit, értékeit és érdekeit?

Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz, sőt abban sem vagyunk biztosak, hogy miképpen kellene egyáltalán feltenni ezeket a kérdéseket úgy, hogy a nemzettest „másik oldalon” lévő része számára is elfogadható legyen. 

(A szerző közgazdász)  

Kapcsolódó írásaink

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Libernyákok Csodaországban

ĀSok ismerősöm felhívta rá a figyelmemet, hogy micsoda beszámolók, videós értékelések születnek arról, mi vezetett Orbán Viktor elsöprő győzelméhez, és amelyekben a vidéki embereket tették meg bűnbaknak

Deme Dániel

Deme Dániel

Sosem elég

ĀA történelmi következtetés, amelyet 2015 apokaliptikus nyarától számítva levonhattunk, az az, hogy a világuralomra törő totalitárius bürokráciának bármilyen engedményt nyújtsunk is, bármilyen kompromisszumra hajtsuk is a fejünket, sosem elég