Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Költészet és jelentés

Szobakatedra

A kvantumfilozófia az egyik lehetséges értelmezés szerint azt is bizonyítva látja elméleti szinten, hogy egy dolog csak akkor válik létezővé az egyén számára, ha megfigyeli azt. A megfigyelés ténye az emberi agyban hozza létre a valóságot, és mivel a neuronok közötti szinapszisok (a sejtek közötti ingerületet vezető kapcsolódási helyek) száma és minősége mindenkiben eltérő, senkiben nem létezhet a valóságnak ugyanaz a képe. De mivel most a költészetről beszélünk, megpróbáljuk ezt az elméleti tételt a versek valóságára is átfordítani.

(A költészet évadai sorozatot író Somlyó György egyébként a Vers, kritika, fizika című esszéjében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a hagyományoshoz képest modern költészet modelljeinek lényeges pontjai termékeny analógiákba hozhatók a modern fizikai világkép klasszikus fizikából való levezetésével, a kettő különbségeivel – és megjegyzése szerint még Einstein vagy Heisenberg dolgozataiban is jóval több a költészet, mint némely irodalomtudományi munkában.)

Tulajdonképpen a megfigyeléstől függővé tett valóság létezését üzeni a francia szimbolista költő és esszéista, Paul Valéry elhíresült mondása is, mely szerint a versének értelme az, amit az olvasó tulajdonít neki. Ő csupán arról tud beszámolni, hogyan jön létre a vers, de sokszor arról sem, és megoszthatja olvasójával, hogy neki mit jelent a saját költeménye, ám a vers csak az olvasóban létrejött jelentés révén születik meg. Tehát mindaddig nem létezik, amíg valaki nem olvassa el (azaz: nem végez „megfigyelést” rajta), és nem jelent neki valamit. Bármit, mert a vers akármit jelenthet, a szerző szándékától függetlenül. Ráadásul minél többen olvassák el, minél többen érzik azt, hogy jelent nekik valamit, a versnek annál több élete lesz.

Mindenesetre a költők maguk is foglalkoznak a költészethez való viszonyukkal, elsősorban az ars poeticákban, mint tette ezt József Attila vagy éppen Weöres Sándor, aki rendhagyó doktori disszertáció gyanánt írta meg a szerzői önelemző hagyomány mintadarabját, az 1939-ben készült A vers születése című nagy esszéjét. Ez a mű csak abban az értelemben klasszikus „tudományos próza”, hogy műfaja nem disszertáció (tanulmány), hanem esszé. Az értekezés ihletője Hamvas Béla volt, mint A teljesség felé című lírai meditatív, bölcseleti prózaversek sorozatának (a költő Hamvast követve tekintette a műalkotást afféle „meditációs objektumnak”, és írása is a „meditáció és vallomás” alcímet kapta). Egyúttal ars poetica is, mert a költő (leegyszerűsítve a kérdést) arról beszél, hogyan látja magát írás közben (nem véletlenül emlegeti többször, hogyan érzékeli önmagát az alkotásban, az úgynevezett „trance-ban”, a „roham” lefolyásában).

A művészi tevékenységet Weöres egyrészt teremtő, tudatos akaratnak tekintette, munkának és parancsnak, a gátak és a korlátlanság közötti szépség rögzített megnyilvánulásnak. Tisztában volt vele, hogy a költőalkat meghatározza nemcsak az akaratot, hanem a lehetőségeket is (és nem árt, ha képzelőerő és intelligencia kiegészíti egymást). De ha költői tudatosságról van szó, akkor félre kell-e tenni az ihletet? Van-e ihlet egyáltalán? – kérdezte, mert nem bízott az ihletről szóló beszámolókban, hiszen az egyik költő úgy mutatkozik meg előttünk, hogy szinte „félistenné magasztosul”, mások azonban kimondják: „A versírás is közönséges agymunka és semmi több, akárcsak egy matematikai feladat megoldása.”

Az ihletet nem többnek és nem kevesebbnek tekintette, mint a műalkotásra alkalmas kedélyállapotnak, „tehát nyilván létezik; ámbár nem emberfölötti megszállottság, hanem emberi-lelki jelenség” – fogalmazott Weöres, és Németh Lászlót idézte: „Az agynak (…) létünk mélyéből fölszálló erekciója az ihlet. Vannak, akikbe látogatóba jár, mint a lidérc a toronyba, vannak, akiken állandóan átvilágít, s vannak, akik mint a zseblámpát, gombnyomásra gyújtják.”

A költői attitűdöt értelmező Ács József pedig Rilke kifejezését használja, mely szerint a versírás egyszerre von „az erősebb lét közelébe”, és szakít ki a közmegegyezések, közhelyek, sztereotípiák világából. Sőt a versírás az elidegenedés egyik formája, úgy lehet rá tekinteni, mint valamilyen élettani funkcióra. Az elidegenedés radikális felfokozásából lesz az „egyénfölöttiség”, miközben a költő a „mindent átfogó és elfogadó közönnyel a világgal való eggyé válás felé halad”. Ezért vált ketté megfigyelő szubjektumra és megfigyelt objektumra egyre több Weöres-alkotásban a versbeli én, hogy helyükre lépjen „a lét beszéde”.

Másrészt nem „akarat” a költészet, inkább a „nem gondolok semmire” érzésének, nyomasztó egzisztenciájának a feloldása. Weöres gyakran nem is a tartalmi és szellemi vonatkozások, hanem a költészet technikája felől közelített a vershez. Erre vonatkozhat egy Kosztolányihoz írt fiatalkori levele, melyben a költészetet a szakácsművészet helyett „a tálalás művészetéhez” hasonlította; nem beszélve arról, hogy a költőnek nincs is mindig előre megszabott témája, ezért a technika indítja el a (hétköznapi személyiségünkből kiemelő) unalomból (az ihlet egy formájából) fölfakadó folyamatot, így a tudatalatti mélyéről törnek elő az ösztönös tartalmak.

Az automatikus cselekvést néha a túláradó gyönyörködés követi, majd a kijózanodás: újra kell értékelni a mindenható ihletet, újra kell élni az élményt, ami persze már nem ugyanaz, hanem egy másik valóság. Weöres Sándor tehát úgy tekintett a versre, mint egy két időhatár között lejátszódó keletkezésfolyamatra: a kezdetén egy alaktalan és határozatlan sejtelemmel, a végén pedig a kész költeménnyel.

Vagyis nem a végén – mert a vers csak a versolvasóban születik meg. Felejtsük hát el az iskolai elemzést, hagyjuk, hogy a költemény megtalálja bennünk a jelentését: hogy valóság legyen a vers! 

(A szerző irodalomtörténész)  

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Godot

ĀElég régóta várok már. Tulajdonképpen a rendszerváltoztatást követő pár reménytelinek tetsző év, de különösen 2010 tavasza óta

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Ellenzékváltó hangulat

ĀFáradtan, de szívből jövő mosollyal ülök a kanapén, iszogatom a kávémat, nézem, ahogyan a gyerekeim készülődnek az iskolába, óvodába, és közben a kezem a – most már látható – babapocakomon pihen